2. fejezet

/SeokJin/

Gazdagnak lenni a legnagyobb rémálom. Azt mondják, a pénz nem boldogít, csak jó, ha van, de én, ha tehetném, inkább lennék szegény, de szabad... Ha nem kellene annak a milliónyi előírásnak, szabálynak megfelelnem, amit az úri népség, de főleg az apám elvár. Ha azt szerethetném, akit valóban szeretek, még akkor is, ha az rangon aluli. Egyáltalán mi számít rangnak, egyáltalán mit érnek azok a rangok, amik csupán ránk szabnak egy olyan életet, amihez valójában semmi közünk sincs.

Már egészen kicsi korom óta belém nevelték a sznob életfelfogást, pontosabban csak szerették volna, de anyám halála után egyre kevésbé szimpatizáltam ezzel a tényezővel. Ha az embernek rengeteg pénze van, akkor bármit megtehet, csak éppenséggel nem dönthetek a saját tulajdon életemről. Legszívesebben elmenekülnék a világ végére, hogy megszabaduljak ettől a tehertől. Speciel kimondottan nem szerettem azokat a hétköznapokat, amikor jelenésem volt valamelyik üzletembernél, vagy esetleg apámat kellett valami úrias rendezvényre kísérni.

Az egyetemen is én voltam a főlátványosság, és hiába szerettem volna a jogi tanulmányaimra koncentrálni, apám nem hagyta, hogy ezt tanuljam. Kénytelen voltam a közgazdaságtant, és a marketinget alaposabban megtanulni, hogy mindig sikerrel hozhassam meg azokat az üzleti döntéseket, melyek még több pénzt termelnek. Micsoda felesleges idő pazarlás...

Fáradtan döntöttem a fejemet az asztallapjára, az igen látványosan berendezett dolgozó szobámban, és egyre jobban agyaltam azon, hogy a saját halálomat megrendezve, teljesen más személyazonosságot fizetve magamnak, karöltve azzal a bizonyos lánnyal, megszökök az Államokba, és akkor talán békés életem lehet.

Nos igen az a lány, mely kitölti minden érzékemet, akit annyira nagyon szeretek, olyan munkával, és háttérrel rendelkezik, ami miatt még csak rá se nézhetnék. Egészen véletlenül bukkantam rá, amikor a feszültségtől kissé megzakkant állapotban, Szöul egyetlen legális bordélyházába tettem kitérőt. Nem vágytam akkor semmire, csak arra, hogy a lehető leggyorsabban átléphessek a földöntúli örömök mezejére, ám amikor kiderült számomra, hogy aktuálisan egy alig tizenhét éves, sötét hátterű, de kimondottan csinos lány az egyetlen, aki elérhető, mindennemű tervem veszni látszott. Hiszen egyszerűen már azzal levett a lábamról, hogy megjelent. Sayuri abban a pillanatban elrabolta a szívemet, amint megpillantottam. Ennek meg vagy két éve... Sok mindent tudok róla, és tudom, hogy én vagyok az egyetlen, akivel rendesen beszél, és én vagyok az egyetlen, aki nem azért találkozgat vele, hogy kiélje rajta az alantas vágyait. Csupán nyelvekre tanítom, köztük az angolra, bízva abban, hogy egyszer kiszabadíthatom abból a rabságból. Megtanítom különféle tudományokra, matematikára, és megdöbbenéssel figyelem minden egyes nap, hogy mennyit is fejlődik. Valahogy, ha vele vagyok, minden elvárás, amit a képembe tolnak, semmivé válik, én pedig arra a rövid időre az lehetek, aki valóban lenni akarok. Nem pedig az a gazdag, jó képű fiatal, akit rendszeresen fűznek a gazdag családok lánygyermekei, a lehető legjobb üzleti alapú házasság érdekében.

Nem fogok érdekből házasodni, akkor sem, ha az életem múlik rajta, és akkor is szándékomban áll éppen Sayurit elvenni, ha ez senkinek sem tetszik, csak egyelőre erre még várnom kell. Ugyan mielőtt megismertem volna a lányt, akinek szépsége egyszerűen angyali, olyan lenyűgöző, volt barátnőm, és apám sajnos kedveli azt a sárkányt, mert olyan sebességgel csalt meg valami menő vállalkozóval, ahogy csak nem szégyellte, és gyakran felbukkant az életemben, mintha mi sem történt volna. Egy biztos, hogy Moon SooYeont, nem akarom látni egy darabig az is biztos...

Az agyamat megint csak a szépségem töltötte ki, és azt is terveztem, hogy ma este is meglátogatom, fizetek érte, még pedig sokat, csakhogy másfél-két órára az enyém lehessen, és legalább egy percre megölelhessem, megszabadulva ettől az őrült elvárásokkal teli életből. Észre sem vettem, hogy kopogtatnak, ám amikor a személyi titkárom, már az asztal lapján kopogtatott, hirtelen felkaptam a fejem.
–        Szörnyen festesz! – állapítottam meg a fiú, majd elém hajított egy vaskos mappát.
–        Köszi, hogy ezt így megállapítottad – forgattam a szemem, majd a mappáért nyúltam. – Mi szösz ez, JungKook? Azt hittem azért vagy, hogy helyettem megcsináld a papír munkát?
–        Helyetted nem választhatok menyasszonyt – válaszolta megvonva a vállát.
–        Nincs is szükségem menyasszonyra – érveltem. – A szívem foglalt.
–        Azt hiszem, hogy nem nagyon örülne az apád annak, ha egy olyan lányt vennél el, aki ennyire rangon aluli.
–        Te már csak tudod! – vágtam vissza hevesen. – Tudom, hogy mi a véleményed, de abszolút nem érdekel.

JungKook csupán négy évvel volt fiatalabb nálam, és szándékosan választottam őt a személyi titkáromnak, még akkor is, ha apám valami vénséget jelöl volna ki számomra, mert a fiú olyan tehetséges abban, hogy fedezzen, amikor olyan helyeken járok, ahol nem nagyon kellene. Mindig számíthatok rá, és ez már nagyon sokszor bizonyosságot nyert. Meg sem néztem a mappát, amiben nyilvánvalóan szebbnél szebb, és annál gazdagabb lányok képei, illetve erőssége, vagy hasznos gazdasági előnyei vannak felsorolva, de egyikre sem voltam kíváncsi.
–        Meg sem nézed, hogy mi a felhozatal? – nézett rám értetlenül, amikor felült az asztal sarkára.
–        Tudom, mi a felhozatal – közöltem vele hidegen. – A vaskos mappában, minden második SooYeon lesz az.
–        Az a lány eléggé rád van kattanva – értette velem egyet. – Sőt ő keresett is, mid telefonon, mind személyesen, de azt mondtam neki, hogy elfoglalt vagy.
–        Az is vagyok.
–        Ja, lefoglal a szenvedés. Illetve apád is keresett, beszélni szeretne veled.
–        Hívjon fel, ha annyira zaklatni akar. Úgyis tudom, hogy mit akar.
–        Azt mondtra, hogy délben vár a dolgozó szobájában, mert amit mondani akar, az nem tűr halasztást.
–        Nem hiszem, hogy tudna újdonságot mondani – vonogattam a vállamat, miközben a mappa, melyet JungKook hozott, egyenesen az iratmegsemmisítőben végezte. – Legközelebb be se hozd ezt a paksamétát.
–        Mindig olyan jót szórakozom azon, hogy megsemmisíted – vigyorodott el a fiú. – Van még valami kérésed mára, vagy mehetek a szabódhoz megérdeklődni, hogyan is áll a legújabb öltönyöd?
–        Estére hozass nekem egy hatalmas csokor liliomot – kértem tőle, majd azon agyaltam, hogy mikor is voltam a szabónál méretvételezésen, de aztán le kellett jönnöm arra, hogy mindig ugyan az készíti a szebbnél szebb öltönyeimet, ingeimet, meg ilyenek, hiszen én nem vehetem fel, kétszer ugyanazt. Micsoda pazarlás ez is, legalább ajándékozhatnám el a megmaradt darabokat, de apám ezt sem engedélyezi számomra. A fenébe az öregemmel!
–        Megint bemész hozzá? – faggatott a fiú kissé meglepődve. – Tudod, hogy a tűzzel játszol, sőt ebből akár a lánynak is származhat némi baja.
–        Tisztában vagyok vele – sóhajtottam lemondóan. – De akkor is látnom kell.
–        Jól van, akkor hatra itt lesz az irodádba, és siess, mert apád nem fog örülni annak, ha elkésel – utasított finoman, hiszen kettőnk közül még mindig én voltam a főnök, de inkább egyenrangú félként, szinte barátként tekintettem rá.
–        Már fel vagyok készülve a hegyi beszédre – tápászkodtam fel az asztaltól.
–        A másik, Jin! – állított meg JungKook, mielőtt kiléphettem volna az ajtón.
–        Hallgatlak! – torpantam meg, majd a vállam felett pillantottam csak hátra.
–        Ideje lenne, végre kialudni magad, mert tényleg nagyon ijesztően nézel ki!
–        Mi ez valami parancs? – döbbenten meredtem rá.
–        Nem! – vigyorodott el megint, de ezúttal sokkal szélesebben. – Csupán baráti jó tanács.
–        Majd igyekszem észben tartani – vágtam rá, majd sebesen kiléptem azon ajtón, mielőtt eszébe jutott volna valami megint.

Nem mintha vágytam volna arra a találkozásra apámmal, hiszen, ha tehetem, elkerülöm. Én csinálgatom azokat a dolgaimat, amiket kiosztott a cégen belül, melyek nagy része vagy papírmunka, amire teljesen megfelel JungKook is, vagy éppen üzleti tárgyalások különböző részvényesekkel, vagy üzletemberekkel, amikor is megcsillogtathatom az üzleti érzékemet, és néha olyan dolgokra is rá tudom venni őket, amiket számukra annyira azért nem gazdaságos, de nekünk annál több hasznot termel. Talán ez az egyetlen dolog, amiben hasonlítok az apámra, de ez kívül, maximum a külsőm, de valahogy nem vagyok olyan nagy keselyű, mint ő. Őt nem érdeklik az emberek, vagy azok érzése, őt csak a pénz motiválja, azért olyan kegyetlen, és én épp ezért utálom őt.

Azért persze igyekeztem udvarias lenni, és bekopogtattam, amint végigmásztam a hosszú folyosón. A szabad jelzés után óvatosan kukucskáltam be, mintha azt vártam volna, hogy valamiért azonnal, gondolkodás nélkül leordítja a fejem. Én kinézem belőle simán...
–        Hívatott, apám? – léptem hozzá közelebb, majd meghajoltam.
–        Nem kellenek a formaságok – tromfolta le azonnal a hivatalos hangnemem. – Fiam, foglalj helyet! – mutatott az egyik hatalmas bőrfotelre.
Az ő irodája pont úgy volt berendezve, ahogyan az enyém, azzal a különbséggel, hogy az övé kétszer akkora volt. Minél nagyobb az ember, minél nagyobb a tekintélye, annál nagyobb teret érdemel, legalább is, ahogyan ő gondolkodik az életről.
–        Örömmel látom, hogy az a fiú nem is olyan hasztalan – tette közönséges megjegyzést JungKookra, én pedig automatikusan a védelmembe vettem.
–        Legalább, ha az életemben nem dönthetek fontos dolgokról, akkor azt hadd dönthessem el, hogy ki látja el a személyi titkárom feladatait – vágtam vissza jeges hangon. – Tudom, hogy mire képes, és kérlek, tartsd tiszteletben ezt a döntésemet.
–        Jól van, nekem mindegy! – legyintett ingerülten. – Amúgy is másról kell beszélnem veled! Megkaptad a mappát, amit küldtem? – váltott témát, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.
–        Meg, de nem néztem meg, mert úgy sem érdekel – vontam meg a vállam.
–        De fog, mert jövő héten szombaton, nagy ünnepség keretében, eljegyzed Moon SooYeont! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon, mire felpattantam a fotelből, kis híján fellökve azt, pedig nem kis darab bútorról van szó. A szívem a torkomban dobogott, és legszívesebben elmenekültem volna világvégére.
–        Szó sem lehet róla! – ordítottam el magam, teljesen kikelve a megszokott jó modoromból.
–        Ne emelt fel a hangod! – intett le szigorúan. – Az a családja meglepően jó ajánlatot tett, amit nem fogok visszautasítani, te pedig azt teszed, ami a kötelességed!
–        Nem fogom elvenni azt a nőt, ezt el is felejtheted!
–        Miért nem? Hiszen gyönyörű, korban éppen hozzád való, és arról nem is beszélve, hogy ígéretet tettem a szüleinek, cserébe részesedést kapok az üzletükből. Ez nagyon jó ajánlat.
–        Neked vagy nekem? Számít egyáltalán, hogy nem szeretem – vágtam vissza hevesen.
–        Mindkettőnknek – válaszolta diplomatikusan. – Gondolj arra, hogy régen szeretted, és én sem...
–        Életem legrosszabb döntése volt – szakítottam félbe nem túl illedelmesen.
–        De talán változott – vélekedett. – És én sem azért vettem el anyádat, mert szerettem, hanem mert ezt várták el tőlem.
–        És láss csodát, bele is halt – mérgelődtem. – Nem fogok bele menni ebbe, ezt el is felejtheted!
–        Anyád beteg volt...
–        Igen, miattad!
–        Kim SeokJin! Fogalmad sincs arról, hogy miket beszélsz – pattant fel ő is a helyéről, és alig fél méter választott el az arcától. Legszívesebben orrba vágtam volna érte, amiért ilyen érzéstelenül beszél az anyámról, aki éppen abba betegedett bele, hogy neki is le kellett mondania a szerelemről. Egy biztos, én nem fogok... – Most azt hiszed, hogy engedélyt adok arra, hogy azzal a kis kurvával hetyegj, amikor lassacskán neked kell tovább vinni a véget. Ha kell, a saját kezemmel fogom elintézni, hogy ne kellejen vele többet találkoznod.
–        Ha valami baja esik annak a lánynak, kimondottan nem állok jót magamért! – fenyegettem meg. – Akkor nézheted, ahogyan lelépek innen. Egyébként meg akár te is elvehetnéd azt a spinét. Ha kurvát akarsz látni, akkor összehozok neked egy randit SooYeonnal.
–        Én idős vagyok hozzá, és már bele egyeztem, hogy elveszed, és jobb, ha lemondasz arról az örömlányról.
–        Nem is ismered, hogyan mondhatsz róla véleményt – szörnyülködtem.
–        Nem érdekel, hallani sem akarok róla! Jövő héten szombaton, hét órakor kezdődik az eljegyzési összejöveteled, ott leszel, és ott mindenki előtt, fogod megkérni SooYeon kezét, nem fogod rossz színben feltüntetni a családunkat.
–        Te ezt annak mered nevezni? – kérdeztem vissza némi gúnyos éllel.
–        Vannak dolgok, melyek fontosabbak az efféle gyerekes érzelmeknél, mint a szerelem, és majd ha elég idős leszel, akkor ezt meg fogod tanulni.
–        Nem hiszem, hogy valaha is olyan szívtelen tudnék lenni, mint te – figyelmeztettem dühösen.
–        Most pedig távozhatsz! – utasított nem is foglalkozva azzal, amit mondtam. – Még keresnek kell egy megfelelő rendezvényszervezőt, össze kell állítanom a meghívottak listáját.
–        Amiből nyugodtan kis is hagyhatsz – tájékoztattam nem törődöm stílusban, majd olyan sebességgel hagytam el a helyiséget, hogy szinte porzott a lában alatt még a járólap is.

Nem, nem, nem... Ezt egyszerűen képtelen voltam elhinni. Megint döntött helyettem, és nem... Nem vagyok hajlandó belemenni ebbe az ócska játékba, ha kell, akkor tényleg megszökök, és megszöktetem Sayurit is, de nem fogok lemondani róla. Dühösen caflattam végig a folyosón, vissza a dolgozószobámba, amikor egy magas női hang zendült fel a hátam mögött.
–        Jin oppa!
Valahogy jobban szerettem ezt Sayuri szájából hallani, az, hogy ő is így szólított, teljesen más jelentőséggel bírt, de SooYeon csupán egy elkényeztetett fruska. De azért megfordultam, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőle.
–        Fél perced van, hogy elmondd, mit akarsz! – közöltem vele az órámra pillantva.
A lány hátra csapta hosszú, éjfekete fürtjei, és közelebb hajolt hozzám. A bal kezével éppen a tarkómon simított végig, míg a jobbjával, éppen a nyakkendőmmel kezdett el viaskodni, de erősen rászorítottam a csuklójára, mielőtt túlzásba esett volna.
–        Állj le, és mondd, hogy mit akarsz SooYeon! – pirítottam rá gonoszan. – Az idő telik, tik-tak, tik-tak...
–        Alig várom, hogy jövő hét szombat legyen – ujjongott, mire a szememet forgattam. – Akkor hivatalosan is egy pár leszünk, és senki sem állhat a boldogságunk útjába.
–        Ne is álmodozz! – léptem tőle távolabb. – Nem veszlek el, se most, se később.
–        De apád már ígéretet tett a szüleimnek – drámázott a lány, tökéletesen megjátszva magát. – Azt szeretnéd, ha az apád hírneve sérülne?
–        Apám felőlem fel is akaszthatja magát, az sem érdekel – mondtam ki kerekperec, amit gondolok. – Nem szeretlek, és nem is foglak. Majd az apán feleségül vesz, és kész.
–        Mit gondolsz, meddig folytathatod a kis kalandozásodat azzal a ribanccal? – vetette fel a lány összevont szemöldökkel. – Szerinted nem tud róla már így is mindenki? Mi lesz veled, ha mindenre fény derül?
–        Nem mintha érdekelne – vontam meg a vállam.
–        Vigyázz, Jin, mert ha apád keze nem érne el mindenhova, akkor teszek róla majd én, hogy az a kurva ne álljon többet az utamba – fenyegetőzött szinte suttogva, és egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy komolyan beszél.
–        Ha valami baja esik, akkor nem állok jót magamért!
–        Úgy tűnik, hogy még nem ismersz eléggé, SeokJin! Nem tudod, mi mindenre vagyok képes, ha a hatalomról van szó! És én arra vagyok hivatott, hogy a feleséged legyek! Jobb, ha beletörődsz ebbe! – fenyegetőzött tovább, majd hátat fordított nekem, és azokon az igen veszélyes sarkakon elbillegett.
A francba! Egyre jobban azon agyaltam, hogy vajon mihez kezdjek most. Egy biztos, hogy elmegyek Sayurihoz, és figyelmeztetem, hogy igen is veszélyben van, vagy lemondok róla, hogy megvédjem az életét. Ugyan apám többségében, csak a semmibe fenyegetőzik, de SooYeon... Benne nem bíztam... Az az egyetlen baj, hogy rettenetes szükségem volt arra a lányra, hogy csak végighallgasson, és megvigasztaljon úgy, ahogyan erre egyetlen lány sem lehet képes...

-

Hét óra előtt egy kicsivel érkeztem meg a bordélyhoz, miközben nagyon vigyáztam arra, hogy senki sem vegyen észre. Volt VIP belépőkártyám is, tehát hamar bejutottam, a kezembe a hatalmas csokor liliommal. Vajon Sayuri tud róla, hogy a neve éppen ezt jelenti? Majd ha rendbe jöttek a dolgok, akkor majd elmondom neki, de most túlságosan fel voltam zaklatva, hogy bármit is elmondjak neki. Természetesen be kellett volna számolnom neki arról is, hogy jövő héten eljegyzem azt a némbert, mert nincs választásom, de nem szívem ezzel is sokkolni szerencsétlent, hiszen néha őt sem kímélik idebent, ám a szörnyűségek ellenére mindig képes mosolyogni. Talán ez az, amit annyira kedvelek benne... Sebesen vágtattam végig a bordó szőnyegen, és úgy éreztem magam, mint valami úri szállodában lettem volna. Egyből a recepciósnál, vagyis Miss Choi-nál próbálkoztam, hogy hétre jöttem, és éppen Sayurihoz...
–        Miben segíthetek? – faggatott azonnal a negyvenes nő, de ő egészen jól tartotta magát.
–        Minato Sayurihoz jöttem – közöltem vele azonnal.
–        Ó, maga az állandó vendége? – kérdezett vissza, és egy kissé idegesnek tűnt.
–        Igen – bólintottam, majd letettem a pultra azt a pénzt, amiért két óráig, csak engem szórakoztat. Pontosabban, csak hagyja, hogy panaszkodjak neki, és a karjaimban tarthassam. Nekem ennyi tökéletesen elég a pillanatnyi boldogsághoz.
–        Sajnálom, de Sayuri nincs bent – hangzott a meglepő válasza. – Úgy tudni, hogy megszökött.
–        Megszökött? – kérdeztem vissza hevesen dobogó szívvel, miközben úgy éreztem, hogy ott hirtelen összeesem. – Biztos ebben?
–        Vagy megszöktették. Úgy kettő körül fogadott egy idősebb vendéget, de az utána lévőt már nem, mert nincs sehol. Nyilvánvalóan megszökött.
–        Nem beszélt róla, hogy efféle terve lett volna.
–        Az lehet, de ha előkerül, és a tulajdonosa is rájön a szökésére, akkor az akár az életébe is kerülhet – szörnyülködött a nő, meg persze én is... Nem csak azon, hogy megölhetik, hanem hogy valakinek a tulajdona.
–        Mennyit kell fizetnem ahhoz, hogy a tulajdonosa lehessek? – tudakoltam agresszívan. Egyszerűen tudnom kellett.
–        A lányok nem eladóak, ő meg főleg nem!
–        Akkor, hogy lehet neki tulajdonosa? – kérdezte fogcsikorgatva, és mérgembe földhöz vágtam a csokor liliomot.
–        Az, aki behozta ide. A lány tartozik neki, és az a férfi felel érte, ő dönthet a sorsáról – fejtette ki részletesen a Madame.
–        Ki ez a férfi? Tudnom kell!
–        Azt nem mondhatom meg – hangzott a válasz. – De egy biztos, hogy hamarabb kell megtalálnia Sayurit, mint neki, mert azt szegény lány nem fogja élve megúszni.
–        Gondolom, azt sem mondhatja el, hogy ki volt az utolsó, aki itt látta őt?
–        Sajnálom, de nem mondhatom meg...
–        Csodás, köszönöm a nagy semmit! – emeltem fel a hangom, pedig tudtam, hogy ő nem tehet arról, hogy ilyenek itt a szabályok.
Meg sem köszöntem a segítségét, csupán elviharoztam, és amint bepattantam a kocsimba, az első dolog az volt, hogy előkapjam a telefonomat.
–        JungKook! – szóltam bele, amint a fiú felvette. – A segítségedre van szükségem...

1.fejezet

 /HoSeok/

Az élet szar... Legalábbis meg van rá az okom, hogy így tekintsek rá. Bár gyakran eszembe jut TaeHyung barátom mondása, miszerint: „Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét!” Én speciel a tequilának jobban tudnék örülni, mármint ha a citrom mellé dobna egy kicsit belőle, meg némi sóval párosítva. Úgy igazán tökéletes lenne... Alapjaiban véve nem mondanám magam pesszimistának, inkább realista vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy az életnek, és akár a saját életemnek, igen is vannak szép pillanatai, de amíg a rosszak mellé csak egy-egy jó pillanat jut, addig nem túl rózsás a helyzet.

Huszonhárom éves létemre egyedül élek, messze a város zajától, egy egészen távoli részen, valahol a messzeség kellős közepén a zöldövezetben. Ha az emberek tudnák, hogy mindennap biciklire pattanok, magammal cipelve az aktuális festményeimet, hogy a város különböző pontjain igyekezzek némi hasznot termelni belőle. Apropó festmény... Fontos megemlíteni, hogy festő vagyok... Ez olyan számomra, mint egy drog, bár nem mondom, hogy azt nem próbáltam ki, de rászokni szerencsére nem szoktam semmiféle tudatmódosító szerre. Gyerekként nem volt túl nagy kézügyességem, főként annak köszönhetem, hogy igen realisztikusan tudok ábrázolni mindent, hogy a nagyszüleim neveltek fel.

Tíz éves voltam, amikor a szüleimet elvesztettem egy autóbalesetben. Én és a nővérem is az autóban voltunk, nekem éppen a kezem sérült meg, az, amelyikkel éppen a festményeimet megalkotom, és a rehabilitációnak éppen a festészetet ajánlották az orvosok. Azért is jól jött ez a fajta kikapcsolódás, mert szinte belebetegedtem a hiányukba. Hiába voltak ott a nagyszüleim, ők mégse olyanok, mint a közvetlen szülők. A nővérem pár karcolással megúszta a kalandot, és olyan gyorsan lelépett, ahogy csak tudott. Pedig még hosszú ideig szükségem lett volna a támogatására, de évekkel ezelőtt beházasodott egy gazdag családba, rólam meg olyan hirtelen megfeledkezett, mintha világ életében egyke lett volna.

Az érettségi után az összes megmaradt pénzemből, meg a Nagyiék által nyújtott támogatásokból megvettem ezt a kis házat messze a várostól. Itt legalább egyedül vagyok, és a természet alapvetően jó hatással van a közérzetemre. Meg tudom festeni a tájat, a lenyugvó vagy éppen felkelő napot, a holdat a csillagokkal, vagy a messziről látszó ködös hegycsúcsokat, vagy a város fényeit, amit a felhőkarcolók ezrei ontanak magukból.

Bár időnként erőt szoktam magamon venni, és kiülök a város parkjai közül az egyikbe, ahol lehetőségem nyílik embereket is festeni, de olykor meg vagyok lepődve azon, hogy az emberek mennyire önzőek, s mennyire nem érdekli őket semmi sem. Vagy lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny, túl sok bennem az empátia, s a lelkem mélyén annyira szeretnék egy csapatba tartozni. Arról nem is beszélve, ha ilyen elszigetelve élek, igen nehéz lesz magam mellé egy megfelelő lányt keresni. Pedig rettenetesen szükségem lenen arra, hogy valaki szeressen, úgy igazából, a teljes szívéből, és hogy szerethessem őt a szívem összes kis dobbanásával. Talán túl sokat kérek az élettől...

-

Négy közepes, két nagy és három kisebb méretű képet csomagoltam be azon a reggelen is, hogy a megszokott helyen adhassam el őket, de persze óvatosan, mert a rendőrök nem nagyon szeretik az efféle árusítási módszereket. Nem mintha drogot árulnék, vagy fegyvereket, mindösszesen a szívemből származó cseppeket, melyek festékkel, főként olajfestékkel, kerülnek a vászonra. Ugyan az én művészi hajlamom nem éppen olcsó mulatság, hiszen mind a festékek, mind a vásznak, olykor igen magas összegekbe kerülnek, még szerencse, hogy az egyetlen barátom, éppen a lehető legjobb helyen dolgozik.

TaeHyung felettébb rendes srác. Bár a találkozásunk nem sikerült a legfényesebben, mert én a rendőrök elől menekültem, és éppen az ő otthonában találtam menedékre, s kis híján ő is rám hívta volna a zsarukat. Ám aztán, amint nagy sebbel-lobbal elmagyaráztam, hogy miért is kényszerültem erre a megoldásra, mintha kicserélték volna. Azóta is a legjobb barátom, sőt az egyetlen egy. Fiatal kora ellenére dolgozik, és egyedül lakik ő is, bár ő sokkalta népszerűbb a lányok körében, mint én, talán annak is köszönhető, hogy ő szeret emberekkel beszélgetni, vagy csak úgy önmagában ismeretlenekkel találkozni, akár szórakozóhelyen, akár egy kávézóban. Neki nem esik ez nehezére, számomra meg egyszerűen lehetetlen küldetés lenne.

A biciklim hátsó kosarára erősítettem a képeket, amik ezúttal is a naplemente színeit adta, bár némi absztrakt is volt benne. Kíváncsi voltam, hogy mennyit is fogok vele keresni, de azért reménykedtem némi haszonban. Szükségem lett volna rá, mert kezdek kifogyni úgy mindenből, és nem csak a kellékekből. A hűtőm lassan üres, és a kapra is eléggé kong, tehát nem ártana feltöltenem a készleteket, mert ugye éhes hassal nem lehet dolgozni. 

Kitartóan tekertem a célom felé, betartva mindenféle szabályt, amikor a forgalom növekedésével megnőtt a figyelmetlen gyalogosok száma is. Kis híján elgázoltam egyet, s amikor a biciklim szinte kisiklott alólam, éppen a hátsó részén ért földet, mert persze nagyon nem szerettem volna, ha a gyalogosnak bántódása esik, de ezáltal sajnos az egyik képem, kézzel faragott kerete a felső saroknál eltört, sikeresen megtépve a vásznak is. A szövet szála, mint a fésű fogai úgy meredtek az ég felé, és a szemét gyalogos még engem hibáztatott.
–        Sajnálom! – morogtam az orrom elé, miközben a fiatal lány hangosan szitkozódni kezdett. – De ugye nem sérültél meg? – aggodalmasan néztem rá.

Válasz nem érkezett, a körülöttünk lévő személyek pedig nem is titokban, összesúgtak, már amelyik ismerte a mellette lévőt, a többiek pedig csak nagy szemekkel, főként lenéző pillantásokkal illetek. Tudom, hogy öltöztem a legújabb módi szerint, de nem volt semmi kivetni való rajtam. A lány, akit majdnem elütöttem, szó nélkül fogta magát, és távozott, én pedig annak örültem, hogy ennyivel megúsztam. A biciklimet a derekamnak támasztottam, amint sikerült felszednem a földről, majd hatalmas sóhajtással konstatáltam, hogy éppen a legszebb, és legtöbb munkával készült festményem sérült meg. Persze egy kis rekonstrukcióval, például a szélek levágásával korrigálható, de azt a keretet, amit magam készítettem rá, már igen nehéz lenne megjavítani. Kidobni természetesen nem fogom, majd hazaviszem, és meglátom, hogy mit tudok vele kezdeni. Ugyan megállapítottam, hogy meglehetősen hanyag módon csomagolhattam be a papírba, ha egy ekkora ütéstől is megrongálódott.

Kissé szomorúan folytattam az utamat, hiszen még rettenetesen messze voltam a megszokott helyemtől, de ezúttal különösen figyeltem a gyalogosokra.

Az első helyen, ahol szépen kipakoltam a festményeimet, rövidesen elkelt az egyik, majd a második kedvelt árusító helyemen, még kettő, de ezzel sem szereztem olyan összegeket, amire számítottam volna. Csalódottan vittem át a harmadik helyemre, egyenesen a város szívébe a munkáimat, de erre felé, valahogy senki sem volt éppenséggel vevő a művészetre. Lassan beesteledett, én pedig majd’ megfagytam, arról nem is beszélve, hogy nem igazán ettem, tehát kezdtem igen rosszul lenni. Elterveztem, hogy ezúttal nem festéket, hanem valami különleges ételt fogok magamnak venni, amikor egy idősebb, de meglepően jól öltözött úriember lépett elém a portékáimat kémlelve.
–        Ez mennyi? – mutatott a legnagyobb képre, mely a hegyeket ábrázolta.
–        Kétszázezer won* – feleltem szemrebbenés nélkül.
A férfi nem szólt semmit, csupán felvonta a szemöldökét. Nem volt sok az ára, többnyire nem sok hasznot szoktam rárakni, annak szoktam örülni, ha a festékek árát visszahozza.
–        És ez mennyi? – mutatott a naplementés, szintén nagy képre.
–        Ugyan annyi – válaszoltam egyszerűen. Fogalmam sem volt, hogy mire megy ki a játék, de nagyon valószínűnek tartottam, hogy nem fog semmit sem venni. A sérült képemet ki sem tettem, csupán öt kép közül válogathatott az öreg, és alaposan szemügyre vette az alkotásaimat.
–        Jól van, adok ötszázezret az összesért! – közölte velem rezzenéstelen arccal, én pedig kis híján megfulladtam, mert még a saját nyálamat is félrenyeltem.
–        Maga megőrült? – kérdeztem vissza hevesen. – Hiszen darabja kétszáz, maga mindösszesen egy százast akar adni a megmaradt háromért.
–        Akkor legyen hatszáz ezer, de ez az utolsó ajánlatom – alkudozott a férfi, és már készítette is elő a tárcáját. – Nézd, fiam! Látszik, hogy tehetséges vagy, de elég egyhangú a tematikád, hiába ügyesek a vonások. Ajánlom, hogy iratkozz be egy iskolába, ahol még sok mindet megtaníthatnak neked.
–        Sajnálom, de nincs rá pénzem, és amennyiben vinni akarja őket, akkor legyen!
–        Akkor hatszázezer – nyújtott át egy vaskos köteg pénzt, amit kapásból neki láttam megszámolni. – És megnyugtatlak, nem szokásom átverni az ügyfeleimet.
Erre nem reagáltam, sebesen zsebre tettem a pénzt, majd a lehető legszakszerűbben elcsomagoltam a festményeimet, hogy átadhassam neki.
–        Köszönöm, és legyen szép estéd! – megemelte a kalapját, majd meghajolt, és mosollyal az arcán távozott.

Persze a pénz az pénz, de ha a darabonkénti árakat veszem figyelembe, majdnem egy millával kellett volna gazdagabbnak lennem. Emiatt is éreztem némi csalódottságot, ám nem nagyon volt időm ezen agyalni, mert a gyomrom hangosan korgott, így valami harapnivaló után kellett volna néznem. Ugyan el kellett döntenem, hogy a következő festményeimre költöm, vagy nem halok éhen... Talán egy kicsit mindkettőre kellene, pedig annyira szerettem volna venni egy másik telefont is. Nem baj, majd legközelebb...

A férfi szavain gondolkodtam akkor is, amikor már megtöltöttem a pocakomat, jól lakottan tekertem a festékbolt felé. Igazán beesteledett, de a fényszennyezés a városban rekordokat döntött, semmi sem emlékeztetett arra, hogy lassan nyolc óra is elmúlt. Aish, mikorra fogok én haza érni... Rettegtem attól, hogy zárt ajtóval találom szembe magam, és amint letámasztottam a biciklimet a művészellátó ajtaja mellett, nagy sebesen fogtam a tönkre ment művemet, és befelé siettem.
–        Már megint az utolsó pillanatban – zendült fel mögöttem Tae mély basszusa.
–        Kitalálom, már zártad a kasszát? – pillantottam a pult mögé.
–        Tudtam, hogy ma jössz, ezért még éppen nem, de ma te leszel az utolsó vásárló – vigyorodott el. – Válogass csak, addig én feltakarítok – mutatta fel a kezében lévő seprűt.
–        Meglepően jól áll a kezedben – jegyeztem gonoszan, mire a fiú meglökte a vállamat.
–        Igazán bekaphatod! – vágott vissza, majd a munkájára koncentrált.
Letettem a kezemben tanyázó képet, de kicsivel nagyobb lendülettel, mint kellett volna, így TaeHyung is fel kapta a fejét. A csomagolás alól, kilátszott a sérült rész, a fiú őszinte elcsodálkozással méregette az alkotást.
–        Ezt meg mi lelte? – faggatózott, és esze ágában sem volt a takarítással bíbelődni, inkább maga csomagolta ki, és vette szemügyre.
–        Volt egy csúnya találkozásom az egyik gyalogossal – ismertem el, és a tekintetemmel a festékeket kerestem.
–        A szokásos helyen lesz – segített ki a fiú készségesen. – Érkeztek új neonszínű festékek is.
–        Neonszín?! – kérdeztem vissza megbotránkozva. – Isten ments! Azok meglepően messze állnak tőlem.
–        Nem hiszem, hogy ártana egy kis változatosság – vonta meg a vállát. – Úgy nézem, hogy nem nagyon lehet megmenteni a keretet, de ha gondolod szétszedem neked.
–        Azért nagyon hálás lennék – mosolyodtam el, majd végre megindultam hátra a bizonyos olajfestékek felé.

Gondoltam már arra, hogy akvarellel, vagy netán valami más festéktípussal próbálkozzam, de nekem valahogy nem fekszik. Éppen ezért sem tartottam jó ötletnek, hogy ismét az iskolapadot koptassam, még hacsak egy művészeti iskoláról lenne szó. Én azért festek, hogy jobban érezzem magam, hogy a lelkem mélyén elnyomott érzések, melyek nagy része nem túl fényes, inkább a vásznon tükröződjön, ne pedig alkoholba, vagy drogokba fojtsam a bánatom.

Azok a neonszínek valóban szépek voltak, de valahogy annyira idegennek éreztem őket. Tudtam, hogy a most kapott pénzemet nagyon be kell osztanom, nem szabad nagyon költenem, de ki vagyok fogyva egy csomó színből. Csak az alapokat vettem meg, de abból is a lehető legnagyobb tubussal, külön hozzácsapva egy-egy fekete és fehér tubust, majd keverek magamnak színeket, legalább abban is kiélhetem a kreativitásomat.

Meghatározott összeget szánhattam az festékekre, hiszen faalapanyagot, lakkot is be kell szereznem, új kereteket is készítenem kell a további képekhez, vagyis nem fogok unatkozni a további hetekben sem. Hallottam, amint TaeHyung kalapál, és időnként a fogót erősen lecsapja a lakkozott fekete pult lapjára.
–        Omo, ezt jól összedobtad! – sóhajtott lemondóan, amikor a kis szögekkel küzdött. – Megtaláltál mindent? – érdeklődött.
–        Azt hiszem – bólintottam, majd kipakoltam mindent a pultra.
A fiú azonnal félretette a munkáját, és becsipogtatta a termékeket. Feszültem figyeltem a végösszeget, és sajnos túlléptem a keretemet, így a plusz festékeket inkább félretettem.
–        Ezek maradnak! – mondtam csalódottan, majd kifizettem az összeget, ami így maradt.
–        A vendégem vagy! – tolta elém a tubusokat Tae. – Sőt, ha valamire még szükséged van, akkor szólj nyugodtan.
–        Az adósod vagyok! – hálálkodtam.
–        Ezt tudom – vigyorodott el megint. – Tudod, találkozhatnánk ezen a helyez kívül is. Mondjuk, megihatnánk egy sört, vagy valami.
–        De akkor sosem készülnének el az alkotásaim – érveltem. – Meg tudod, hogy nem, érzem jól magam olyan furcsa helyeken.
–        A másik meg, vállalhatnál valami rendes munkát is – győzködött, miközben lezárta a kasszát, és nekilátott a festményem szétbontásának.
–        Én szeretem, amit csinálok – vélekedtem, pedig tudtam, hogy igaza van. Akkor nem lennének megélhetési gondjaim.
–        HoSeok! Életed végéig nem csinálhatod ezt, nem élhetsz elzárva a külvilágtól, mint egy remete – szólt rám szigorúan. – Tudom, hogy nem volt jó életed, de ez nem jelenti azt, hogy nem is lesz. Én tudok neked intézni munkát, akár itt is. Amúgy is kéne valaki, aki viszi a raktárt helyettem.
–        Tudom – sóhajtottam lemondóan. – De nem akarok megválni az otthonomtól.
–        Hát akkor gyorsabban kell tekerned, hogy beérj a munkába – jegyezte meg kedvesen. – Beszélek a tulajjal, és ha legközelebb jössz, már lehet, hogy kezdhetsz is.
–        De ugye nem kell emberekkel foglalkoznom? – kérdeztem némiképp megrémülve.
–        Nem, csak ha valami csinos lány tér be hozzánk.
–        Na, köszi szépen – forgattam a szemem, de a fiú csak jót nevettet rajtam.
–        Készen is van – tekercselte fel a képet, majd felém nyújtotta.
–        Tiéd lehet – vontam meg a vállam.
–        Mit kezdjek vele? – hökkent meg azonnal. – Bár terítőnek még mindig jó lesz – simított végig rajta, amint a vászon elegánsan terült el a pulton.
–        Akár – értettem vele egyet.
–        Jól van, akkor legyen szép estéd, mert kezdek álmos lenni, és még meg kell látogatnom valakit – adott be egy kamu ásítást.
–        Mondjuk egy lányt? – vetettem fel.
–        Igen, egy lányt, a húgomat – közölte velem, majd szinte kitessékelt az ajtón.

Még pár pillanatig bámultam a csukott ajtóra, de amint Tae leengedte a redőnyt, kénytelen voltam elindulni. Kedveltem a srácot, ő volt az egyetlen, akire mindig számíthattam, akkor is, ha nagyon összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Szinte teljesen átfagytam, szerettem volna venni egy forró zuhanyt, és mielőtt bicikli pattantam volna, alaposan összedörzsöltem a kezeimet, némi melegséget várva tőle. Mondanom sem, haszontalan volt. Legalább fél órája tekerhettem, amikor kezdett kevesebb lenni a város fénye, egyre kevesebb lett a forgalom, és egyre közelebb éreztem magam a célhoz. Egy bokrosabb útszakasznál mehettem végig, amikor valami furcsára figyeltem az egyik bokorban. Úgy tűnt, mintha egy emberi láb lógott volna ki a bokorból. Persze az is lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, így megráztam a fejem, és tekertem tovább. Pár méterig juthattam mindösszesen, inkább visszafordultam, biztos, ami biztos, legalább megnyugtatom magam, hogy bizony kezdek megbolondulni, de az a láb akkor is ott volt.

Óvatosan közelítettem meg, felkészülve arra, hogy csupán ennyi is lesz, és egy horrorisztikus gyilkosság kellős közepén találtam magam, de amint kutakodni kezdtem a bokor ágai között, melyek több helyen is megkarcoltak, a test további részeire is rátaláltam. Széthajtottam a bokrot, hogy minél alaposabban szemügyre vehessem, és elképedve konstatáltam, hogy egy lány az. Törékeny testét megszaggatott piros színű hálóing takarta, a szabadon lévő bőrén néhol lilás árnyalatú zúzódásokat láttam, és olyan fehér volt, illetve hideg a bőre, hogy biztosra vettem, hogy halott. A nyakára tettem az ujjamat ellenőrizve a pulzusát, és megdöbbenésemre egyenletesen vert a szíve. Lassan, de egyenletesen, sőt még lélegzett is, vagyis határozottan nem volt halott. Ki kellett onnan vennem, meg kellett valahogy próbálnom a kicsiny ágak közül úgy kivenni a lányt, aki valójában annyira szép volt, az arcvonásai tökéletesek, az alakja szintén, de sejtettem, hogy szegény elég sok mindenen mehetett keresztül, nem kellett volna, ha még én is sérülést okozok neki.

Azon agyaltam, amíg mindent megtéve kiemeltem onnan, hogy jobb lenne a rendőrségre fordulni, de ha beviszem őt, nem tudom, hogy egyáltalán megbízhatok-e bennük, vagy ami még rosszabb engem tesznek felelőssé, hogy ilyen állapotba került. Egyáltalán ki lehet, és mégis miért néz ki így, honnan jöhetett vagy kik hozhatták ide. Milliónyi kérdés fordult meg a fejemben, úgy cikáztak a gondolatok a fejemben, hogy kis híján beleszédültem, de döntenem kellett. Itt még sem hagyhatom, a rendőrség ki van zárva, egyébként is talán meg kellene várnom, míg magához tér... Talán tudja, hogy kik tették ezt vele, és akkor talán mehetünk a rendőrségre, ám addig is... 

Nálam biztonságban lesz...
 

Prológus

/Sayuri/ 

Valahogy sosem voltam képes elfelejteni azt a napot, amikor a családom, akiket annyira szerettem lemondtak rólam, és eladták a lelkemet a gonosznak. Persze ezt nem kell szó szerint érteni, mégis így érzem. Ez az emlék az elmémbe égett, amikor anno nyolc évvel ezelőtt alig tíz éves koromban egy ismeretlen bukkant fel a falunkban, pontosabban én futottam össze vele, s az a találkozás sem volt zökkenőmentes.

Ugyan nem kellene panaszkodnom, hiszen megvan mindenem, eltekintve attól, hogy nem éppen tisztességes, ha az ember lánya éppen a testével keresi a kenyerét, főleg úgy, hogy nem önszántamból teszem. S talán a szabadság, a szabad döntés az, ami rettenetesen hiányzik. Annak is megvannak a maga előnyei, ha valaki igazán szép, hiszen azzal a külsővel, amivel rendelkezem, csupán az olyan személyek igényeit kell kielégítenem, akik megfelelően magas rangban vannak, természetesen magas haszonnal, amiből mondanom sem kell, hogy nem látok belőle szinte semmit.

Ám az az emlék, mint valami rögeszme, olyan mélyen belém ivódott, mint valami makacs kosz a járólapon. Felejtenék, ha képes lennék rá, de minden egyen nappal egyre rosszabb lesz, amikor nem láthatom, mi is van a falakon túl, mi van a fizikai bántalmazás, és az erőszak másik oldalán...

„ Gyerekként rengeteget éheztem, nem volt semmim, és arról nem is beszélve, hogy a falu, ahol laktam, igencsak messze volt mindennemű civilizációtól. Egy tajvani halászfalu szülöttje vagyok, és nem tudtam már akkor sem, hogy miértelme van az életemnek, ha erre a szenvedésre vagyok kárhoztatva. Az életem csupa lemondás, tiszta letargia, ám ennek ellenére mind a szívem, mind az eszem a helyén volt...

Azon a nyáron is szokatlanul sok eső hullott, hála a trópusi klímának, és az óceán partján lévő faluban, kis híján térdig gázoltunk a sárban. A fülledt levegő éppen arra volt jó, hogy a tincsekben összetapadó éjfekete hajam, mely egyébként is majdnem a derekamat verdeste, tökéletesen eltakarja a látóterem. Igazából elszöktem otthonról, eszem ágában sem volt, hallgatni a testvéreim nyavalygását, hogy megint nincs megfelelő étel az asztalon, hogy unják a halat, és szívesebben ennének valami mást. Halból volt bőven, nap mint nap azt enni természetesen unalmassá válik, ám ők még egészen kicsik voltak, amikor még ez sem volt. Én tisztában vagyok azzal, hogy milyen igazán éhesnek lenni.

A piacra igyekeztem, hiszen ilyenkor mindig felbukkannak messziről jött emberek is, akiktől talán ki tudok csenni némi aprót, hátha megszánnak látva a szegényes öltözetemet, és kusza tincseimet. Ám bárkihez is fordultam, azok rám mordultak, és hiába néztem könnyes szemmel rájuk, számomra ismeretlen nyelven szidni kezdtek. Órák hosszat járhattam, a piaci utcákat, és egészen a végén találtam egy hatalmas fekete autót, olyat, amit erre felé nem igazán lát az ember. Már messziről láttam, hogy nincs bezárva az ajtaja, sem az első, sem a hátsó, minta a tulaja is ott lett volna, ám beengedett némi levegőt, mintha egyáltalán megérni ilyen tikkasztó, párás levegőt beengedni. Óvatosan közelítettem meg, igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, majd amint elég közel értem a hátsó ablak részen bekukucskáltam. Igen, úriasan volt berendezve, bőrülések, meg miegymás, s a hátsó üléseknél egy táska hevert. A vezető ülésben egy férfi heverészett, az arcába húzott kalappal, de simán kivettem a halk horkolását. Közelebb léptem az ajtóhoz, és csupán bal kezemmel kezdtem el kotorászni. A nagy igyekezetembe levertem a táskát, épp az utolsó másodpercben kaptam el a benne lévő pénztárcát, és fel sem mérve azt, hogy mit tettem, vagy éppen használható pénz van-e benne, elfutottam, ahogy csak erre képes voltam.

Pár méterig jutottam, amikor egy viszonylag nagydarab ismeretlen férfi állta az utamat. Szinte neki futottam, majd ijedtemben a hátam mögé dugtam a tárcát, és lesütöttem a szemem.
-          Add csak vissza! – szólt rám szigorúan törve az anyanyelvemet, és azon töprengtem, hogy vajon honnan jöhetett, ha ilyen jól beszéli a mandarin kínai nyelvet, hiszen az akcentusán kívül minden tökéletes volt. – A szüleid nem tanítottak meg arra, hogy a lopás csúnya dolog!
Nem reagáltam rá, még mindig az iszapos talajt fixíroztam.
-          Talán süket vagy! – rázta meg a vállaimat hevesen. – Add vissza, mert az az enyém!
-          Nem! – vágtam vissza hevesen, és egy pillanatra gonosz tekintettel méregettem.
-          Nem mondom el még egyszer! – fenyegetőzött, de amint ismét lesütöttem a szemem, erősen csattant a tenyere az arcomon, majd határozott mozdulattal, elkapta az államat, és maga felé fordított.

A tekintetem még mindig konok volt, egyetlen árva könnycsepp gördült le az arcomon, majd amint közel hajolt hozzám, elkapott némi rettegés, mert valami gonosz, velejéig gonosz tűz ragyogott a szemében.
–        Hány éves vagy? – faggatott, erőteljesen szorítva az államat, és szinte biztos voltam abban, hogy meg fog látszódni az ujjainak a nyoma.
–        Tíz – suttogtam, amennyire képes voltam a szorítása alatt megszólalni.
–        Tökéletes alapanyag leszel! – jegyezte meg számomra semmitmondóan. – Vigyél a szüleidhez! – utasított, majd mielőtt elengedte volna az arcomat lökött rajtam egyet, épp az államnál fogva, mire kis híján a földön terültem ki.

Az agyam zakatolt, amíg a piactól egészen a falu széléig értünk, ki a partra, a szegényes viskóig, ahol a minden napjaimat töltöttem. Persze útközben visszavette a tulajdonát, ugyan örültem volna annak, ha megszán némi apróval, és elfelejtsük egymást egy életre, de nem így történt. Amint beléptem a házba, anyám igyekezett elnémítani a többieket, de aztán észlelte, hogy nem jöttem egyedül, kitessékelte a hangos gyerektársaságot az udvarra.
–        Rui! – lépett hozzám közelebb az anyám, és egy pillanatra sem vette le a szemét az alakról. – Ki ez az ember?
–        Asszonyom – váltott üzleties hangnemre a férfi. – A lányát tolvajláson kaptam, amint kifosztja az autómat.
–        Tessék? – nézett összezavarodva rá a nő. – Ő nem tenne ilyet!
–        Mondd meg neki! – parancsolt rám az idegen, aki volt olyan tapló, hogy be sem mutatkozott.
–        Csak segíteni akartam – mormoltam el csendesen a szinte beismerő vallomást.
–        Ugye, tudja – szólította meg a megdöbbent anyámat –, hogy ebből akár rendőrségi ügyet is csinálhatnék?
–        Bármit, csak azt ne! – esdekelt előtte a nő, és nem hittem el, hogy képes ennyire megalázkodni egy vadidegen előtt. – Biztos, hogy meg tudunk valamiben egyezni. A rendőrség teljesen meghurcolna minket.
–        Az lehet! – vigyorodott el a férfi gúnyosan. – De lenne egy ajánlatom.
–        És pedig? – Kezdtem teljesen feleslegesnek érezni magam a beszélgetésben, de aztán...
–        Magammal viszem a lányt! Lehetőséget biztosítanék neki jó iskolára, aztán munkára, feltéve, ha beleegyezik – hangzott az ajánlat, de nekem rettenetesen gyanús volt.
–        Hová is vinné? – értetlenkedett az anyám.
–        Egyenesen Szöulba. Már nem egy ilyen jó képességű gyermeknek segítettem kimászni a szegényes környezetből – villantott egy ezer wattos mosolyt a férfi, igyekezett meggyőzni anyámat ezzel. – Természetesen átgondolhatja, de holnap már nem leszek a városban...
–        Rui – mondta ki a nevemet szigorúan az anyám. – El kell menned vele!
–        Eszem ágában sincs egy vadidegen férfivel utazgatni – akadékoskodtam. – Hogy bízhatsz meg benne? Mi van, ha el akar adni? Vagy megölni?
–        Rendesnek tűnik, egyébként is magadnak köszönheted, ha a nyakunkra jön a rendőrség, mi lesz a testvéreiddel?
–        Mi lesz velem? Az nem számít? Én csak segíteni akartam, ne engem hibáztass!
–        Rui! Mi nem tudunk neked jövőt biztosítani itt – ragaszkodott hozzá anyám. – Ő tudna neked segíteni, akkor miért ne élnél vele?
–        Mert én nem bízom benne! – közöltem vele a tényeket. – És nem vagyok hajlandó kitenni innen a lábamat! – határoztam el magam, majd kifelé indultam az ajtón túlra, ahol éppen a testéveim szaladgáltak önfeledten.
Hátat fordítottam az egykor otthonomnak, majd a következő pillanatban azt éreztem, hogy erős kar fonódik a derekamra, s olyan könnyen emel fel, mintha valami tollpihe lettem volna. Pár másodpercig hevesen tiltakoztam, de aztán édes illat töltötte meg az elmémet, majd elsötétült minden...

A történetem innen vált igazán keménnyé, hiszen egy olyan helyen ébredtem fel, ahol nem ismertem senki, egy olyan nyelvet használtak, amit nem értettem. Az első héten egy kis sötét szobában kuksoltam, majd egy nő, egy igazán csinos nő, akit mindenki, vagy „Madame-nak” vagy Miss Choi-nak szólított, foglalkozni kezdett velem. Ugyan érződött rajta, hogy nehezen megy neki a mandarin, de igyekezett megnyugtatni, hogy nem fog bántani senki, és nem én vagyok az egyetlen, ilyen korú lány ezen a helyen. Rövidesen új személyazonosságot kaptam, új névvel, de igazán idegennek éreztem... Én nem vagyok az a bizonyos Minato Sayuri... De ha nem ezt használtam, rendszeresen fenyítettek, nem más, mint az a férfi, aki miatt idekerültem...

Többnyire Miss Choi-nak segítettem, és hamar rá kellett jönnöm arra, hogy valójában mit takar, az úrias légkör, hiszen ahogy idősödtem, megtanultam a nyelvet, csak épp nem használtam, hiszen néma voltam, senki sem érdemelte meg a hangom. A hely tele volt lenge öltözetű lányokkal, meg időnként öltönyös férfiakkal, sőt tizenhárom éves koromban kezdtek megismertetni a szexualitás alapjaival, de meglepően undorodva tekintettem mindenre, és mindenkire...

Aztán hónapokkal később már mindenki a szépségem hírére járt, olyan férfiak is engem akartak, akikkel el sem tudtam volna képzelni, hogy valami olyat teszek, amihez meg kell szabadulnom a ruháimtól. Az eszem helyén volt itt is, tisztában voltam, hogy egy bordélyház kellős közepén vagyok, és én vagyok az egyik, akit áruba fognak bocsájtani, csak azt nem gondoltam, hogy ilyen szemtelenül fiatalon.

Alighogy betöltöttem a tizennégyet, állítólag licitálni kezdtek különböző férfiak a z ártatlanságomra... Fogalmam sem volt arról, hogy milyen körülményekkel, vagy éppen miféle procedúrával fog ez járni, de aztán Miss Choi megnyugtatott, hogy nem nagy dolog, csupán tegyem azt, amit a férfiak mondanak, s akkor nem lesz semmi gond. Csak éppen arra nem gondolt, hogy a legnagyobb rémálmom fog azon az éjszakán bekövetkezni.

Valahogy sejthettem volna, hogy a legnagyobb összeget éppen az én elrablóm fizette értem, és mint valami perverz kéjenc, ki fogja rajtam élni az össze alantas vágyát. Szembesülni azzal, hogy nemi erőszak áldozatává váltam, s az izgatta fel, hogy minél nagyobb fájdalmat okozhatott, és olyan keservesen sírtam az egész folyamat alatt, hogy arra nincsenek szavak. Megalázott, és szinte úgy robbant belém, mint valami ágyú, mindennemű finomkodás nélkül, kegyetlenül meggyötörve mindenhol, ahol csak képes volt. Ő persze elégedetten távozott, én meg félholtra erőszakolva fetrengtem az ágyon...

Aztán hónapokig szenvedtem, mind lelkileg, mind testileg, hiszen azt a kárt, amit okozott egy könnyen nem lehetett kiheverni. Miss Choi volt az, aki segített rendbe jönni, ám amint szökni próbáltam, hasonlóan perverz férfiak igényit kényszerültem kielégíteni, mint valami büntetést, és lassacskán beleszoktam abban, hogy a férfiak, mind állatok, akiket csak az ösztön hajt. Ugyan hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt kellemesebb tapasztalatom is a szex terén, de élvezettel nem tudtam rá tekinteni soha. Olyan volt számomra, mint valami munka, amit el kell végezni, és mindig az vitt szobára, aki a legtöbbet fizetett értem. Szerencsére ezek nagy része mind álszent üzletember, akik otthon előadják a szépet és a jót a feleségüknek, hogy sokáig dolgoznak, aztán felkeresnek engem, hogy segítsek a piszkos vágyaikat kiélni... Egyszerűen szánalmas... És itt vagyok éppen nagykorúan, teljesen céltalanul, mert a lelkemet és a testemet eladták a gonosznak... Néha azon gondolkodom, hogy jobb lenne véget vetni az életemnek, hiszen ez nem is élet... Csupán egy szexrabszolga vagyok az úri negyedben...

Felemeltem a tekintetem a tükörképemre, és hiába a tökéletes arc, ha csupán egy álarc, ha kilépek az ajtón, csupán egy drága örömlány leszek, semmi több, mindezt tizenkilenc évesen. Hol van az a tanulási lehetőség, vagy a munka, amit ígérgetett az a féreg... Vagy éppenséggel erre voltam jó alapanyag? Hangosan felsóhajtottam, és a lelki gyötrődésemből az zökkentett ki, hogy valaki bekopogtatott az ajtón.
–        Sayuri! – lépett be az ajtón, egy nálam nem sokkal idősebb lány, aki kivételesen önszántából vállalta ezt a fajta munkát. – A hét órás vendéged megérkezett, a hetes szobában vár rád!
–        Pontos, mint mindig – jelent meg egy röpke mosoly az arcomon. – Köszönöm, Soo! Mindjárt megyek!

A lány a szőke bubi frizurájával távozott, én pedig megigazítottam a harisnyatartómat, pedig tudtam, hogy ezúttal nem lesz szükség a testi szolgáltatásaimra, hiszen ő nem az a fajta férfi. Lassacskán két éve minden héten itt van, és egyetlen egyszer sem kért tőlem szexuális célzatú dolgot, mindösszesen tanít, és elpanaszolja az élete legnagyobb gondjait, én pedig meghallgatom, mert ezt várják el tőlem, tegyem azt, amit a férfi kér. A többi nem számít... Lehetnének többen is az efféle férfiak...

Kimondottan csendes volt a hely így szombat este, többségében hétköznap van nagy forgalom, amikor be lehet adni a nőknek, hogy sok a munka. Őrület, hogy a legtöbb férfi milyen szégyenletes... A magas sarkúm visszafogottan kopogott a padlón, amint elmásztam az első szinten lévő hetes szobába. Egy – két lányka gonosz pillantással méregetett, hiszen nekem gyakrabban jut az úri népből, mint nekik, nekem fizetnek a legtöbbet, bár ha tudnák, hogy min menetem eddig keresztül az elmúlt öt évemben, hogy milyen pokoli kínokat éltem már meg, lehet, hogy nem tekintetének rám ilyen irigyen.

Benyitottam a szobába, ahol gyönyörű baldachinos franciaágy, rózsák mindenfelé, igazán romantikus hangulat, egy különleges embernek. Tudtam, hogy még fiatal, alig huszonöt éves, magas, rettenetesen jóképű, és egyben nagyon jó ember. Az ablakon át bámulta kifelé, de amint meghallotta, hogy kinyílt az ajtó, az irányomba fordult. Remegő lábakkal zártam kulcsra az ajtót a hátam mögött, és amint közelebb léptem, mélyen meghajoltam. A fiú visszafogottam elmosolyodott, majd felém nyújtotta a kezét. Nem fogattam el, mert nem tehettem meg, hiszen, ha vele vagyok, minden gondom elfelejtődik, és nem szabad érzelemmel tekintenem egyetlen kuncsaftomra sem. Még egyszer meghajoltam, hogy ne vegye sértésnek a visszautasításomat, majd így szóltam:
-          SeokJin Oppa! Örülök, hogy látlak!