1.fejezet

 /HoSeok/

Az élet szar... Legalábbis meg van rá az okom, hogy így tekintsek rá. Bár gyakran eszembe jut TaeHyung barátom mondása, miszerint: „Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét!” Én speciel a tequilának jobban tudnék örülni, mármint ha a citrom mellé dobna egy kicsit belőle, meg némi sóval párosítva. Úgy igazán tökéletes lenne... Alapjaiban véve nem mondanám magam pesszimistának, inkább realista vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy az életnek, és akár a saját életemnek, igen is vannak szép pillanatai, de amíg a rosszak mellé csak egy-egy jó pillanat jut, addig nem túl rózsás a helyzet.

Huszonhárom éves létemre egyedül élek, messze a város zajától, egy egészen távoli részen, valahol a messzeség kellős közepén a zöldövezetben. Ha az emberek tudnák, hogy mindennap biciklire pattanok, magammal cipelve az aktuális festményeimet, hogy a város különböző pontjain igyekezzek némi hasznot termelni belőle. Apropó festmény... Fontos megemlíteni, hogy festő vagyok... Ez olyan számomra, mint egy drog, bár nem mondom, hogy azt nem próbáltam ki, de rászokni szerencsére nem szoktam semmiféle tudatmódosító szerre. Gyerekként nem volt túl nagy kézügyességem, főként annak köszönhetem, hogy igen realisztikusan tudok ábrázolni mindent, hogy a nagyszüleim neveltek fel.

Tíz éves voltam, amikor a szüleimet elvesztettem egy autóbalesetben. Én és a nővérem is az autóban voltunk, nekem éppen a kezem sérült meg, az, amelyikkel éppen a festményeimet megalkotom, és a rehabilitációnak éppen a festészetet ajánlották az orvosok. Azért is jól jött ez a fajta kikapcsolódás, mert szinte belebetegedtem a hiányukba. Hiába voltak ott a nagyszüleim, ők mégse olyanok, mint a közvetlen szülők. A nővérem pár karcolással megúszta a kalandot, és olyan gyorsan lelépett, ahogy csak tudott. Pedig még hosszú ideig szükségem lett volna a támogatására, de évekkel ezelőtt beházasodott egy gazdag családba, rólam meg olyan hirtelen megfeledkezett, mintha világ életében egyke lett volna.

Az érettségi után az összes megmaradt pénzemből, meg a Nagyiék által nyújtott támogatásokból megvettem ezt a kis házat messze a várostól. Itt legalább egyedül vagyok, és a természet alapvetően jó hatással van a közérzetemre. Meg tudom festeni a tájat, a lenyugvó vagy éppen felkelő napot, a holdat a csillagokkal, vagy a messziről látszó ködös hegycsúcsokat, vagy a város fényeit, amit a felhőkarcolók ezrei ontanak magukból.

Bár időnként erőt szoktam magamon venni, és kiülök a város parkjai közül az egyikbe, ahol lehetőségem nyílik embereket is festeni, de olykor meg vagyok lepődve azon, hogy az emberek mennyire önzőek, s mennyire nem érdekli őket semmi sem. Vagy lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny, túl sok bennem az empátia, s a lelkem mélyén annyira szeretnék egy csapatba tartozni. Arról nem is beszélve, ha ilyen elszigetelve élek, igen nehéz lesz magam mellé egy megfelelő lányt keresni. Pedig rettenetesen szükségem lenen arra, hogy valaki szeressen, úgy igazából, a teljes szívéből, és hogy szerethessem őt a szívem összes kis dobbanásával. Talán túl sokat kérek az élettől...

-

Négy közepes, két nagy és három kisebb méretű képet csomagoltam be azon a reggelen is, hogy a megszokott helyen adhassam el őket, de persze óvatosan, mert a rendőrök nem nagyon szeretik az efféle árusítási módszereket. Nem mintha drogot árulnék, vagy fegyvereket, mindösszesen a szívemből származó cseppeket, melyek festékkel, főként olajfestékkel, kerülnek a vászonra. Ugyan az én művészi hajlamom nem éppen olcsó mulatság, hiszen mind a festékek, mind a vásznak, olykor igen magas összegekbe kerülnek, még szerencse, hogy az egyetlen barátom, éppen a lehető legjobb helyen dolgozik.

TaeHyung felettébb rendes srác. Bár a találkozásunk nem sikerült a legfényesebben, mert én a rendőrök elől menekültem, és éppen az ő otthonában találtam menedékre, s kis híján ő is rám hívta volna a zsarukat. Ám aztán, amint nagy sebbel-lobbal elmagyaráztam, hogy miért is kényszerültem erre a megoldásra, mintha kicserélték volna. Azóta is a legjobb barátom, sőt az egyetlen egy. Fiatal kora ellenére dolgozik, és egyedül lakik ő is, bár ő sokkalta népszerűbb a lányok körében, mint én, talán annak is köszönhető, hogy ő szeret emberekkel beszélgetni, vagy csak úgy önmagában ismeretlenekkel találkozni, akár szórakozóhelyen, akár egy kávézóban. Neki nem esik ez nehezére, számomra meg egyszerűen lehetetlen küldetés lenne.

A biciklim hátsó kosarára erősítettem a képeket, amik ezúttal is a naplemente színeit adta, bár némi absztrakt is volt benne. Kíváncsi voltam, hogy mennyit is fogok vele keresni, de azért reménykedtem némi haszonban. Szükségem lett volna rá, mert kezdek kifogyni úgy mindenből, és nem csak a kellékekből. A hűtőm lassan üres, és a kapra is eléggé kong, tehát nem ártana feltöltenem a készleteket, mert ugye éhes hassal nem lehet dolgozni. 

Kitartóan tekertem a célom felé, betartva mindenféle szabályt, amikor a forgalom növekedésével megnőtt a figyelmetlen gyalogosok száma is. Kis híján elgázoltam egyet, s amikor a biciklim szinte kisiklott alólam, éppen a hátsó részén ért földet, mert persze nagyon nem szerettem volna, ha a gyalogosnak bántódása esik, de ezáltal sajnos az egyik képem, kézzel faragott kerete a felső saroknál eltört, sikeresen megtépve a vásznak is. A szövet szála, mint a fésű fogai úgy meredtek az ég felé, és a szemét gyalogos még engem hibáztatott.
–        Sajnálom! – morogtam az orrom elé, miközben a fiatal lány hangosan szitkozódni kezdett. – De ugye nem sérültél meg? – aggodalmasan néztem rá.

Válasz nem érkezett, a körülöttünk lévő személyek pedig nem is titokban, összesúgtak, már amelyik ismerte a mellette lévőt, a többiek pedig csak nagy szemekkel, főként lenéző pillantásokkal illetek. Tudom, hogy öltöztem a legújabb módi szerint, de nem volt semmi kivetni való rajtam. A lány, akit majdnem elütöttem, szó nélkül fogta magát, és távozott, én pedig annak örültem, hogy ennyivel megúsztam. A biciklimet a derekamnak támasztottam, amint sikerült felszednem a földről, majd hatalmas sóhajtással konstatáltam, hogy éppen a legszebb, és legtöbb munkával készült festményem sérült meg. Persze egy kis rekonstrukcióval, például a szélek levágásával korrigálható, de azt a keretet, amit magam készítettem rá, már igen nehéz lenne megjavítani. Kidobni természetesen nem fogom, majd hazaviszem, és meglátom, hogy mit tudok vele kezdeni. Ugyan megállapítottam, hogy meglehetősen hanyag módon csomagolhattam be a papírba, ha egy ekkora ütéstől is megrongálódott.

Kissé szomorúan folytattam az utamat, hiszen még rettenetesen messze voltam a megszokott helyemtől, de ezúttal különösen figyeltem a gyalogosokra.

Az első helyen, ahol szépen kipakoltam a festményeimet, rövidesen elkelt az egyik, majd a második kedvelt árusító helyemen, még kettő, de ezzel sem szereztem olyan összegeket, amire számítottam volna. Csalódottan vittem át a harmadik helyemre, egyenesen a város szívébe a munkáimat, de erre felé, valahogy senki sem volt éppenséggel vevő a művészetre. Lassan beesteledett, én pedig majd’ megfagytam, arról nem is beszélve, hogy nem igazán ettem, tehát kezdtem igen rosszul lenni. Elterveztem, hogy ezúttal nem festéket, hanem valami különleges ételt fogok magamnak venni, amikor egy idősebb, de meglepően jól öltözött úriember lépett elém a portékáimat kémlelve.
–        Ez mennyi? – mutatott a legnagyobb képre, mely a hegyeket ábrázolta.
–        Kétszázezer won* – feleltem szemrebbenés nélkül.
A férfi nem szólt semmit, csupán felvonta a szemöldökét. Nem volt sok az ára, többnyire nem sok hasznot szoktam rárakni, annak szoktam örülni, ha a festékek árát visszahozza.
–        És ez mennyi? – mutatott a naplementés, szintén nagy képre.
–        Ugyan annyi – válaszoltam egyszerűen. Fogalmam sem volt, hogy mire megy ki a játék, de nagyon valószínűnek tartottam, hogy nem fog semmit sem venni. A sérült képemet ki sem tettem, csupán öt kép közül válogathatott az öreg, és alaposan szemügyre vette az alkotásaimat.
–        Jól van, adok ötszázezret az összesért! – közölte velem rezzenéstelen arccal, én pedig kis híján megfulladtam, mert még a saját nyálamat is félrenyeltem.
–        Maga megőrült? – kérdeztem vissza hevesen. – Hiszen darabja kétszáz, maga mindösszesen egy százast akar adni a megmaradt háromért.
–        Akkor legyen hatszáz ezer, de ez az utolsó ajánlatom – alkudozott a férfi, és már készítette is elő a tárcáját. – Nézd, fiam! Látszik, hogy tehetséges vagy, de elég egyhangú a tematikád, hiába ügyesek a vonások. Ajánlom, hogy iratkozz be egy iskolába, ahol még sok mindet megtaníthatnak neked.
–        Sajnálom, de nincs rá pénzem, és amennyiben vinni akarja őket, akkor legyen!
–        Akkor hatszázezer – nyújtott át egy vaskos köteg pénzt, amit kapásból neki láttam megszámolni. – És megnyugtatlak, nem szokásom átverni az ügyfeleimet.
Erre nem reagáltam, sebesen zsebre tettem a pénzt, majd a lehető legszakszerűbben elcsomagoltam a festményeimet, hogy átadhassam neki.
–        Köszönöm, és legyen szép estéd! – megemelte a kalapját, majd meghajolt, és mosollyal az arcán távozott.

Persze a pénz az pénz, de ha a darabonkénti árakat veszem figyelembe, majdnem egy millával kellett volna gazdagabbnak lennem. Emiatt is éreztem némi csalódottságot, ám nem nagyon volt időm ezen agyalni, mert a gyomrom hangosan korgott, így valami harapnivaló után kellett volna néznem. Ugyan el kellett döntenem, hogy a következő festményeimre költöm, vagy nem halok éhen... Talán egy kicsit mindkettőre kellene, pedig annyira szerettem volna venni egy másik telefont is. Nem baj, majd legközelebb...

A férfi szavain gondolkodtam akkor is, amikor már megtöltöttem a pocakomat, jól lakottan tekertem a festékbolt felé. Igazán beesteledett, de a fényszennyezés a városban rekordokat döntött, semmi sem emlékeztetett arra, hogy lassan nyolc óra is elmúlt. Aish, mikorra fogok én haza érni... Rettegtem attól, hogy zárt ajtóval találom szembe magam, és amint letámasztottam a biciklimet a művészellátó ajtaja mellett, nagy sebesen fogtam a tönkre ment művemet, és befelé siettem.
–        Már megint az utolsó pillanatban – zendült fel mögöttem Tae mély basszusa.
–        Kitalálom, már zártad a kasszát? – pillantottam a pult mögé.
–        Tudtam, hogy ma jössz, ezért még éppen nem, de ma te leszel az utolsó vásárló – vigyorodott el. – Válogass csak, addig én feltakarítok – mutatta fel a kezében lévő seprűt.
–        Meglepően jól áll a kezedben – jegyeztem gonoszan, mire a fiú meglökte a vállamat.
–        Igazán bekaphatod! – vágott vissza, majd a munkájára koncentrált.
Letettem a kezemben tanyázó képet, de kicsivel nagyobb lendülettel, mint kellett volna, így TaeHyung is fel kapta a fejét. A csomagolás alól, kilátszott a sérült rész, a fiú őszinte elcsodálkozással méregette az alkotást.
–        Ezt meg mi lelte? – faggatózott, és esze ágában sem volt a takarítással bíbelődni, inkább maga csomagolta ki, és vette szemügyre.
–        Volt egy csúnya találkozásom az egyik gyalogossal – ismertem el, és a tekintetemmel a festékeket kerestem.
–        A szokásos helyen lesz – segített ki a fiú készségesen. – Érkeztek új neonszínű festékek is.
–        Neonszín?! – kérdeztem vissza megbotránkozva. – Isten ments! Azok meglepően messze állnak tőlem.
–        Nem hiszem, hogy ártana egy kis változatosság – vonta meg a vállát. – Úgy nézem, hogy nem nagyon lehet megmenteni a keretet, de ha gondolod szétszedem neked.
–        Azért nagyon hálás lennék – mosolyodtam el, majd végre megindultam hátra a bizonyos olajfestékek felé.

Gondoltam már arra, hogy akvarellel, vagy netán valami más festéktípussal próbálkozzam, de nekem valahogy nem fekszik. Éppen ezért sem tartottam jó ötletnek, hogy ismét az iskolapadot koptassam, még hacsak egy művészeti iskoláról lenne szó. Én azért festek, hogy jobban érezzem magam, hogy a lelkem mélyén elnyomott érzések, melyek nagy része nem túl fényes, inkább a vásznon tükröződjön, ne pedig alkoholba, vagy drogokba fojtsam a bánatom.

Azok a neonszínek valóban szépek voltak, de valahogy annyira idegennek éreztem őket. Tudtam, hogy a most kapott pénzemet nagyon be kell osztanom, nem szabad nagyon költenem, de ki vagyok fogyva egy csomó színből. Csak az alapokat vettem meg, de abból is a lehető legnagyobb tubussal, külön hozzácsapva egy-egy fekete és fehér tubust, majd keverek magamnak színeket, legalább abban is kiélhetem a kreativitásomat.

Meghatározott összeget szánhattam az festékekre, hiszen faalapanyagot, lakkot is be kell szereznem, új kereteket is készítenem kell a további képekhez, vagyis nem fogok unatkozni a további hetekben sem. Hallottam, amint TaeHyung kalapál, és időnként a fogót erősen lecsapja a lakkozott fekete pult lapjára.
–        Omo, ezt jól összedobtad! – sóhajtott lemondóan, amikor a kis szögekkel küzdött. – Megtaláltál mindent? – érdeklődött.
–        Azt hiszem – bólintottam, majd kipakoltam mindent a pultra.
A fiú azonnal félretette a munkáját, és becsipogtatta a termékeket. Feszültem figyeltem a végösszeget, és sajnos túlléptem a keretemet, így a plusz festékeket inkább félretettem.
–        Ezek maradnak! – mondtam csalódottan, majd kifizettem az összeget, ami így maradt.
–        A vendégem vagy! – tolta elém a tubusokat Tae. – Sőt, ha valamire még szükséged van, akkor szólj nyugodtan.
–        Az adósod vagyok! – hálálkodtam.
–        Ezt tudom – vigyorodott el megint. – Tudod, találkozhatnánk ezen a helyez kívül is. Mondjuk, megihatnánk egy sört, vagy valami.
–        De akkor sosem készülnének el az alkotásaim – érveltem. – Meg tudod, hogy nem, érzem jól magam olyan furcsa helyeken.
–        A másik meg, vállalhatnál valami rendes munkát is – győzködött, miközben lezárta a kasszát, és nekilátott a festményem szétbontásának.
–        Én szeretem, amit csinálok – vélekedtem, pedig tudtam, hogy igaza van. Akkor nem lennének megélhetési gondjaim.
–        HoSeok! Életed végéig nem csinálhatod ezt, nem élhetsz elzárva a külvilágtól, mint egy remete – szólt rám szigorúan. – Tudom, hogy nem volt jó életed, de ez nem jelenti azt, hogy nem is lesz. Én tudok neked intézni munkát, akár itt is. Amúgy is kéne valaki, aki viszi a raktárt helyettem.
–        Tudom – sóhajtottam lemondóan. – De nem akarok megválni az otthonomtól.
–        Hát akkor gyorsabban kell tekerned, hogy beérj a munkába – jegyezte meg kedvesen. – Beszélek a tulajjal, és ha legközelebb jössz, már lehet, hogy kezdhetsz is.
–        De ugye nem kell emberekkel foglalkoznom? – kérdeztem némiképp megrémülve.
–        Nem, csak ha valami csinos lány tér be hozzánk.
–        Na, köszi szépen – forgattam a szemem, de a fiú csak jót nevettet rajtam.
–        Készen is van – tekercselte fel a képet, majd felém nyújtotta.
–        Tiéd lehet – vontam meg a vállam.
–        Mit kezdjek vele? – hökkent meg azonnal. – Bár terítőnek még mindig jó lesz – simított végig rajta, amint a vászon elegánsan terült el a pulton.
–        Akár – értettem vele egyet.
–        Jól van, akkor legyen szép estéd, mert kezdek álmos lenni, és még meg kell látogatnom valakit – adott be egy kamu ásítást.
–        Mondjuk egy lányt? – vetettem fel.
–        Igen, egy lányt, a húgomat – közölte velem, majd szinte kitessékelt az ajtón.

Még pár pillanatig bámultam a csukott ajtóra, de amint Tae leengedte a redőnyt, kénytelen voltam elindulni. Kedveltem a srácot, ő volt az egyetlen, akire mindig számíthattam, akkor is, ha nagyon összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Szinte teljesen átfagytam, szerettem volna venni egy forró zuhanyt, és mielőtt bicikli pattantam volna, alaposan összedörzsöltem a kezeimet, némi melegséget várva tőle. Mondanom sem, haszontalan volt. Legalább fél órája tekerhettem, amikor kezdett kevesebb lenni a város fénye, egyre kevesebb lett a forgalom, és egyre közelebb éreztem magam a célhoz. Egy bokrosabb útszakasznál mehettem végig, amikor valami furcsára figyeltem az egyik bokorban. Úgy tűnt, mintha egy emberi láb lógott volna ki a bokorból. Persze az is lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, így megráztam a fejem, és tekertem tovább. Pár méterig juthattam mindösszesen, inkább visszafordultam, biztos, ami biztos, legalább megnyugtatom magam, hogy bizony kezdek megbolondulni, de az a láb akkor is ott volt.

Óvatosan közelítettem meg, felkészülve arra, hogy csupán ennyi is lesz, és egy horrorisztikus gyilkosság kellős közepén találtam magam, de amint kutakodni kezdtem a bokor ágai között, melyek több helyen is megkarcoltak, a test további részeire is rátaláltam. Széthajtottam a bokrot, hogy minél alaposabban szemügyre vehessem, és elképedve konstatáltam, hogy egy lány az. Törékeny testét megszaggatott piros színű hálóing takarta, a szabadon lévő bőrén néhol lilás árnyalatú zúzódásokat láttam, és olyan fehér volt, illetve hideg a bőre, hogy biztosra vettem, hogy halott. A nyakára tettem az ujjamat ellenőrizve a pulzusát, és megdöbbenésemre egyenletesen vert a szíve. Lassan, de egyenletesen, sőt még lélegzett is, vagyis határozottan nem volt halott. Ki kellett onnan vennem, meg kellett valahogy próbálnom a kicsiny ágak közül úgy kivenni a lányt, aki valójában annyira szép volt, az arcvonásai tökéletesek, az alakja szintén, de sejtettem, hogy szegény elég sok mindenen mehetett keresztül, nem kellett volna, ha még én is sérülést okozok neki.

Azon agyaltam, amíg mindent megtéve kiemeltem onnan, hogy jobb lenne a rendőrségre fordulni, de ha beviszem őt, nem tudom, hogy egyáltalán megbízhatok-e bennük, vagy ami még rosszabb engem tesznek felelőssé, hogy ilyen állapotba került. Egyáltalán ki lehet, és mégis miért néz ki így, honnan jöhetett vagy kik hozhatták ide. Milliónyi kérdés fordult meg a fejemben, úgy cikáztak a gondolatok a fejemben, hogy kis híján beleszédültem, de döntenem kellett. Itt még sem hagyhatom, a rendőrség ki van zárva, egyébként is talán meg kellene várnom, míg magához tér... Talán tudja, hogy kik tették ezt vele, és akkor talán mehetünk a rendőrségre, ám addig is... 

Nálam biztonságban lesz...
 

Prológus

/Sayuri/ 

Valahogy sosem voltam képes elfelejteni azt a napot, amikor a családom, akiket annyira szerettem lemondtak rólam, és eladták a lelkemet a gonosznak. Persze ezt nem kell szó szerint érteni, mégis így érzem. Ez az emlék az elmémbe égett, amikor anno nyolc évvel ezelőtt alig tíz éves koromban egy ismeretlen bukkant fel a falunkban, pontosabban én futottam össze vele, s az a találkozás sem volt zökkenőmentes.

Ugyan nem kellene panaszkodnom, hiszen megvan mindenem, eltekintve attól, hogy nem éppen tisztességes, ha az ember lánya éppen a testével keresi a kenyerét, főleg úgy, hogy nem önszántamból teszem. S talán a szabadság, a szabad döntés az, ami rettenetesen hiányzik. Annak is megvannak a maga előnyei, ha valaki igazán szép, hiszen azzal a külsővel, amivel rendelkezem, csupán az olyan személyek igényeit kell kielégítenem, akik megfelelően magas rangban vannak, természetesen magas haszonnal, amiből mondanom sem kell, hogy nem látok belőle szinte semmit.

Ám az az emlék, mint valami rögeszme, olyan mélyen belém ivódott, mint valami makacs kosz a járólapon. Felejtenék, ha képes lennék rá, de minden egyen nappal egyre rosszabb lesz, amikor nem láthatom, mi is van a falakon túl, mi van a fizikai bántalmazás, és az erőszak másik oldalán...

„ Gyerekként rengeteget éheztem, nem volt semmim, és arról nem is beszélve, hogy a falu, ahol laktam, igencsak messze volt mindennemű civilizációtól. Egy tajvani halászfalu szülöttje vagyok, és nem tudtam már akkor sem, hogy miértelme van az életemnek, ha erre a szenvedésre vagyok kárhoztatva. Az életem csupa lemondás, tiszta letargia, ám ennek ellenére mind a szívem, mind az eszem a helyén volt...

Azon a nyáron is szokatlanul sok eső hullott, hála a trópusi klímának, és az óceán partján lévő faluban, kis híján térdig gázoltunk a sárban. A fülledt levegő éppen arra volt jó, hogy a tincsekben összetapadó éjfekete hajam, mely egyébként is majdnem a derekamat verdeste, tökéletesen eltakarja a látóterem. Igazából elszöktem otthonról, eszem ágában sem volt, hallgatni a testvéreim nyavalygását, hogy megint nincs megfelelő étel az asztalon, hogy unják a halat, és szívesebben ennének valami mást. Halból volt bőven, nap mint nap azt enni természetesen unalmassá válik, ám ők még egészen kicsik voltak, amikor még ez sem volt. Én tisztában vagyok azzal, hogy milyen igazán éhesnek lenni.

A piacra igyekeztem, hiszen ilyenkor mindig felbukkannak messziről jött emberek is, akiktől talán ki tudok csenni némi aprót, hátha megszánnak látva a szegényes öltözetemet, és kusza tincseimet. Ám bárkihez is fordultam, azok rám mordultak, és hiába néztem könnyes szemmel rájuk, számomra ismeretlen nyelven szidni kezdtek. Órák hosszat járhattam, a piaci utcákat, és egészen a végén találtam egy hatalmas fekete autót, olyat, amit erre felé nem igazán lát az ember. Már messziről láttam, hogy nincs bezárva az ajtaja, sem az első, sem a hátsó, minta a tulaja is ott lett volna, ám beengedett némi levegőt, mintha egyáltalán megérni ilyen tikkasztó, párás levegőt beengedni. Óvatosan közelítettem meg, igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, majd amint elég közel értem a hátsó ablak részen bekukucskáltam. Igen, úriasan volt berendezve, bőrülések, meg miegymás, s a hátsó üléseknél egy táska hevert. A vezető ülésben egy férfi heverészett, az arcába húzott kalappal, de simán kivettem a halk horkolását. Közelebb léptem az ajtóhoz, és csupán bal kezemmel kezdtem el kotorászni. A nagy igyekezetembe levertem a táskát, épp az utolsó másodpercben kaptam el a benne lévő pénztárcát, és fel sem mérve azt, hogy mit tettem, vagy éppen használható pénz van-e benne, elfutottam, ahogy csak erre képes voltam.

Pár méterig jutottam, amikor egy viszonylag nagydarab ismeretlen férfi állta az utamat. Szinte neki futottam, majd ijedtemben a hátam mögé dugtam a tárcát, és lesütöttem a szemem.
-          Add csak vissza! – szólt rám szigorúan törve az anyanyelvemet, és azon töprengtem, hogy vajon honnan jöhetett, ha ilyen jól beszéli a mandarin kínai nyelvet, hiszen az akcentusán kívül minden tökéletes volt. – A szüleid nem tanítottak meg arra, hogy a lopás csúnya dolog!
Nem reagáltam rá, még mindig az iszapos talajt fixíroztam.
-          Talán süket vagy! – rázta meg a vállaimat hevesen. – Add vissza, mert az az enyém!
-          Nem! – vágtam vissza hevesen, és egy pillanatra gonosz tekintettel méregettem.
-          Nem mondom el még egyszer! – fenyegetőzött, de amint ismét lesütöttem a szemem, erősen csattant a tenyere az arcomon, majd határozott mozdulattal, elkapta az államat, és maga felé fordított.

A tekintetem még mindig konok volt, egyetlen árva könnycsepp gördült le az arcomon, majd amint közel hajolt hozzám, elkapott némi rettegés, mert valami gonosz, velejéig gonosz tűz ragyogott a szemében.
–        Hány éves vagy? – faggatott, erőteljesen szorítva az államat, és szinte biztos voltam abban, hogy meg fog látszódni az ujjainak a nyoma.
–        Tíz – suttogtam, amennyire képes voltam a szorítása alatt megszólalni.
–        Tökéletes alapanyag leszel! – jegyezte meg számomra semmitmondóan. – Vigyél a szüleidhez! – utasított, majd mielőtt elengedte volna az arcomat lökött rajtam egyet, épp az államnál fogva, mire kis híján a földön terültem ki.

Az agyam zakatolt, amíg a piactól egészen a falu széléig értünk, ki a partra, a szegényes viskóig, ahol a minden napjaimat töltöttem. Persze útközben visszavette a tulajdonát, ugyan örültem volna annak, ha megszán némi apróval, és elfelejtsük egymást egy életre, de nem így történt. Amint beléptem a házba, anyám igyekezett elnémítani a többieket, de aztán észlelte, hogy nem jöttem egyedül, kitessékelte a hangos gyerektársaságot az udvarra.
–        Rui! – lépett hozzám közelebb az anyám, és egy pillanatra sem vette le a szemét az alakról. – Ki ez az ember?
–        Asszonyom – váltott üzleties hangnemre a férfi. – A lányát tolvajláson kaptam, amint kifosztja az autómat.
–        Tessék? – nézett összezavarodva rá a nő. – Ő nem tenne ilyet!
–        Mondd meg neki! – parancsolt rám az idegen, aki volt olyan tapló, hogy be sem mutatkozott.
–        Csak segíteni akartam – mormoltam el csendesen a szinte beismerő vallomást.
–        Ugye, tudja – szólította meg a megdöbbent anyámat –, hogy ebből akár rendőrségi ügyet is csinálhatnék?
–        Bármit, csak azt ne! – esdekelt előtte a nő, és nem hittem el, hogy képes ennyire megalázkodni egy vadidegen előtt. – Biztos, hogy meg tudunk valamiben egyezni. A rendőrség teljesen meghurcolna minket.
–        Az lehet! – vigyorodott el a férfi gúnyosan. – De lenne egy ajánlatom.
–        És pedig? – Kezdtem teljesen feleslegesnek érezni magam a beszélgetésben, de aztán...
–        Magammal viszem a lányt! Lehetőséget biztosítanék neki jó iskolára, aztán munkára, feltéve, ha beleegyezik – hangzott az ajánlat, de nekem rettenetesen gyanús volt.
–        Hová is vinné? – értetlenkedett az anyám.
–        Egyenesen Szöulba. Már nem egy ilyen jó képességű gyermeknek segítettem kimászni a szegényes környezetből – villantott egy ezer wattos mosolyt a férfi, igyekezett meggyőzni anyámat ezzel. – Természetesen átgondolhatja, de holnap már nem leszek a városban...
–        Rui – mondta ki a nevemet szigorúan az anyám. – El kell menned vele!
–        Eszem ágában sincs egy vadidegen férfivel utazgatni – akadékoskodtam. – Hogy bízhatsz meg benne? Mi van, ha el akar adni? Vagy megölni?
–        Rendesnek tűnik, egyébként is magadnak köszönheted, ha a nyakunkra jön a rendőrség, mi lesz a testvéreiddel?
–        Mi lesz velem? Az nem számít? Én csak segíteni akartam, ne engem hibáztass!
–        Rui! Mi nem tudunk neked jövőt biztosítani itt – ragaszkodott hozzá anyám. – Ő tudna neked segíteni, akkor miért ne élnél vele?
–        Mert én nem bízom benne! – közöltem vele a tényeket. – És nem vagyok hajlandó kitenni innen a lábamat! – határoztam el magam, majd kifelé indultam az ajtón túlra, ahol éppen a testéveim szaladgáltak önfeledten.
Hátat fordítottam az egykor otthonomnak, majd a következő pillanatban azt éreztem, hogy erős kar fonódik a derekamra, s olyan könnyen emel fel, mintha valami tollpihe lettem volna. Pár másodpercig hevesen tiltakoztam, de aztán édes illat töltötte meg az elmémet, majd elsötétült minden...

A történetem innen vált igazán keménnyé, hiszen egy olyan helyen ébredtem fel, ahol nem ismertem senki, egy olyan nyelvet használtak, amit nem értettem. Az első héten egy kis sötét szobában kuksoltam, majd egy nő, egy igazán csinos nő, akit mindenki, vagy „Madame-nak” vagy Miss Choi-nak szólított, foglalkozni kezdett velem. Ugyan érződött rajta, hogy nehezen megy neki a mandarin, de igyekezett megnyugtatni, hogy nem fog bántani senki, és nem én vagyok az egyetlen, ilyen korú lány ezen a helyen. Rövidesen új személyazonosságot kaptam, új névvel, de igazán idegennek éreztem... Én nem vagyok az a bizonyos Minato Sayuri... De ha nem ezt használtam, rendszeresen fenyítettek, nem más, mint az a férfi, aki miatt idekerültem...

Többnyire Miss Choi-nak segítettem, és hamar rá kellett jönnöm arra, hogy valójában mit takar, az úrias légkör, hiszen ahogy idősödtem, megtanultam a nyelvet, csak épp nem használtam, hiszen néma voltam, senki sem érdemelte meg a hangom. A hely tele volt lenge öltözetű lányokkal, meg időnként öltönyös férfiakkal, sőt tizenhárom éves koromban kezdtek megismertetni a szexualitás alapjaival, de meglepően undorodva tekintettem mindenre, és mindenkire...

Aztán hónapokkal később már mindenki a szépségem hírére járt, olyan férfiak is engem akartak, akikkel el sem tudtam volna képzelni, hogy valami olyat teszek, amihez meg kell szabadulnom a ruháimtól. Az eszem helyén volt itt is, tisztában voltam, hogy egy bordélyház kellős közepén vagyok, és én vagyok az egyik, akit áruba fognak bocsájtani, csak azt nem gondoltam, hogy ilyen szemtelenül fiatalon.

Alighogy betöltöttem a tizennégyet, állítólag licitálni kezdtek különböző férfiak a z ártatlanságomra... Fogalmam sem volt arról, hogy milyen körülményekkel, vagy éppen miféle procedúrával fog ez járni, de aztán Miss Choi megnyugtatott, hogy nem nagy dolog, csupán tegyem azt, amit a férfiak mondanak, s akkor nem lesz semmi gond. Csak éppen arra nem gondolt, hogy a legnagyobb rémálmom fog azon az éjszakán bekövetkezni.

Valahogy sejthettem volna, hogy a legnagyobb összeget éppen az én elrablóm fizette értem, és mint valami perverz kéjenc, ki fogja rajtam élni az össze alantas vágyát. Szembesülni azzal, hogy nemi erőszak áldozatává váltam, s az izgatta fel, hogy minél nagyobb fájdalmat okozhatott, és olyan keservesen sírtam az egész folyamat alatt, hogy arra nincsenek szavak. Megalázott, és szinte úgy robbant belém, mint valami ágyú, mindennemű finomkodás nélkül, kegyetlenül meggyötörve mindenhol, ahol csak képes volt. Ő persze elégedetten távozott, én meg félholtra erőszakolva fetrengtem az ágyon...

Aztán hónapokig szenvedtem, mind lelkileg, mind testileg, hiszen azt a kárt, amit okozott egy könnyen nem lehetett kiheverni. Miss Choi volt az, aki segített rendbe jönni, ám amint szökni próbáltam, hasonlóan perverz férfiak igényit kényszerültem kielégíteni, mint valami büntetést, és lassacskán beleszoktam abban, hogy a férfiak, mind állatok, akiket csak az ösztön hajt. Ugyan hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt kellemesebb tapasztalatom is a szex terén, de élvezettel nem tudtam rá tekinteni soha. Olyan volt számomra, mint valami munka, amit el kell végezni, és mindig az vitt szobára, aki a legtöbbet fizetett értem. Szerencsére ezek nagy része mind álszent üzletember, akik otthon előadják a szépet és a jót a feleségüknek, hogy sokáig dolgoznak, aztán felkeresnek engem, hogy segítsek a piszkos vágyaikat kiélni... Egyszerűen szánalmas... És itt vagyok éppen nagykorúan, teljesen céltalanul, mert a lelkemet és a testemet eladták a gonosznak... Néha azon gondolkodom, hogy jobb lenne véget vetni az életemnek, hiszen ez nem is élet... Csupán egy szexrabszolga vagyok az úri negyedben...

Felemeltem a tekintetem a tükörképemre, és hiába a tökéletes arc, ha csupán egy álarc, ha kilépek az ajtón, csupán egy drága örömlány leszek, semmi több, mindezt tizenkilenc évesen. Hol van az a tanulási lehetőség, vagy a munka, amit ígérgetett az a féreg... Vagy éppenséggel erre voltam jó alapanyag? Hangosan felsóhajtottam, és a lelki gyötrődésemből az zökkentett ki, hogy valaki bekopogtatott az ajtón.
–        Sayuri! – lépett be az ajtón, egy nálam nem sokkal idősebb lány, aki kivételesen önszántából vállalta ezt a fajta munkát. – A hét órás vendéged megérkezett, a hetes szobában vár rád!
–        Pontos, mint mindig – jelent meg egy röpke mosoly az arcomon. – Köszönöm, Soo! Mindjárt megyek!

A lány a szőke bubi frizurájával távozott, én pedig megigazítottam a harisnyatartómat, pedig tudtam, hogy ezúttal nem lesz szükség a testi szolgáltatásaimra, hiszen ő nem az a fajta férfi. Lassacskán két éve minden héten itt van, és egyetlen egyszer sem kért tőlem szexuális célzatú dolgot, mindösszesen tanít, és elpanaszolja az élete legnagyobb gondjait, én pedig meghallgatom, mert ezt várják el tőlem, tegyem azt, amit a férfi kér. A többi nem számít... Lehetnének többen is az efféle férfiak...

Kimondottan csendes volt a hely így szombat este, többségében hétköznap van nagy forgalom, amikor be lehet adni a nőknek, hogy sok a munka. Őrület, hogy a legtöbb férfi milyen szégyenletes... A magas sarkúm visszafogottan kopogott a padlón, amint elmásztam az első szinten lévő hetes szobába. Egy – két lányka gonosz pillantással méregetett, hiszen nekem gyakrabban jut az úri népből, mint nekik, nekem fizetnek a legtöbbet, bár ha tudnák, hogy min menetem eddig keresztül az elmúlt öt évemben, hogy milyen pokoli kínokat éltem már meg, lehet, hogy nem tekintetének rám ilyen irigyen.

Benyitottam a szobába, ahol gyönyörű baldachinos franciaágy, rózsák mindenfelé, igazán romantikus hangulat, egy különleges embernek. Tudtam, hogy még fiatal, alig huszonöt éves, magas, rettenetesen jóképű, és egyben nagyon jó ember. Az ablakon át bámulta kifelé, de amint meghallotta, hogy kinyílt az ajtó, az irányomba fordult. Remegő lábakkal zártam kulcsra az ajtót a hátam mögött, és amint közelebb léptem, mélyen meghajoltam. A fiú visszafogottam elmosolyodott, majd felém nyújtotta a kezét. Nem fogattam el, mert nem tehettem meg, hiszen, ha vele vagyok, minden gondom elfelejtődik, és nem szabad érzelemmel tekintenem egyetlen kuncsaftomra sem. Még egyszer meghajoltam, hogy ne vegye sértésnek a visszautasításomat, majd így szóltam:
-          SeokJin Oppa! Örülök, hogy látlak!

Szereplők

Név: Minato Sayuri

Kor: 19 éves

Eredetileg tajvani származású, emberkereskedő által kerül Szöulba, ahol olyan dolgokra kényszerítik, melyeket határozottan nem szeretne. Kegyetlen sorssal van megáldva, de még így is elég kitartó, és jól viseli az élete nehézségeit. Gyengéd érzelmeket táplál az egyik vendége iránt, de a foglalkozása miatt ez nem éppen elfogadott.

Név: Jung HoSeok

Kor: 24 éves

Szabadúszó festőként éli az életét, nem éppen emberkedvelő, de jól kommunikál mindenkivel.  sors vele sem bánt a legkegyesebben, egyetlen barátja TaeHyung, akire mindig mindenben számíthat. Egy véletlen folytán talál Sayurira, aki fenekestül felforgatja az életét.

Név: Kim SeokJin

Kor: 25 éves

Dél-Korea legbefolyásosabb családjának egyetlen fia, akinek kötelessége lenne, apja nyomdokaiba lépni az üzleti életben. Fojtogatva érzi magát a kötelességei miatt, és ha tehetné, elmenekülne a világ végére, éppen Sayurival. Ő az egyetlen, aki jól bánik a lánnyal, de nem meri neki sem elmondani, hogy valójában mit is jelent számára.

Név: Jeon JungKook

Kor: 21 éves

Jin személyi titkára, és egyben bizalmasa. Ő az egyetlen, aki tud arról, hogy a főnöki kivel és miért tölti az idejét. 

Név: Kim TaeHyung

Kor: 23 éves

HoSeok egyetlen barátja, aki éppen egy festékboltban dolgozik. Bár a családi háttere meglepően jó, mégis dolgozik, hogy saját magáról gondoskodjon. Életvidám srác, aki mindig vevő valamilyen tréfára, ő segít a barátjának, ha maga alatt lenne. 

Név: Moon SooYeon

Kor: 22 éves

Jin menyasszonya, aki szintén befolyásos család sarja, éppen a családjaik közötti megállapodás miatt kellene házasságot kötniük. A csinos külső mögött jégszív és érzéstelenség lapul, és nem fél bemocskolni a kezét, ha a hatalomról, vagy az érdekeiről van szó.

Fülszöveg

Két eltérő társadalmi réteg, két külön világ, két szerelem, és egyetlen személy...

Jung HoSeok szabadúszó festőként tengeti életét, tragikus múltjának köszönhetően nem éppen emberkedvelő, épp ezért fordul a művészetek felé. Az unalmas életében akkor következik be hatalmas változás, amikor egészen véletlenül, egy eszméletlen lányra bukkan az éjszaka közepén. Mivel nincs szíve otthagyni, magával viszi, és gondoskodni kezd róla, nem is gondolva arra, hogy ezzel mekkora lavinát indít el. A lány ugyanis nem emlékszik semmire, nem tudja, hogy kicsoda saját maga, és minden ismeretlen számára. Miközben a fiú igyekszik megtalálni az ismeretlen lány személyazonosságát, észre vétlenül megkedveli őt, ám nem ő lesz az egyetlen, aki eszerint cselekszik.

Kim SeokJin úri család sarja, aki igen sokra hivatott, legalábbis amennyiben apja nyomdokaiba lép, mármint, ha egyáltalán lenne választása. A tökéletes életét beárnyékolják az elvárások, az utasítások, és a kötelesség. Hiába van menyasszonya, akit csak az apja miatt visel el, titokban teljesen másért rajong, és mindent megtesz, hogy kiszabadítsa a kiszemeltjét a rabszolgaságból. Ám amikor szembesül azzal, hogy a lánynak nyoma veszett, mindent elkövet annak érdekében, hogy megtalálja, még akkor is, ha végül döntenie kell a saját élete és a lány élete között...