3. fejezet

/HoSeok/

Meglehetősen trükkösen sikerült csak hazavinnem őt. Egyelőre nem is voltam abban biztos, hogy helyesen cselekedtem-e, hiszen ebből a helyzetből akár nagyon rosszul is kijöhetek. Persze bizakodtam abban, ha végre felébred, akkor sok kérdésemre választ kapok. Csupán abban reménykedtem igazán, hogy az úttól nem messze egy bokorba alaposan elrejtett biciklim nem tűnik el, mert akkor nagyon nagy bajban leszek. Bár nem hiszem, hogy bárkinek is szüksége lenen egy megkopott kerékpárra úgy, hogy főként autóval járnak az emberek, hiszen az státuszszimbólum, nekem meg ilyenekre úgy sincs pénzem.

A lány, akinek súlya olyan volt, akár egy tollpihe, élettelenül lelógó végtagokkal hevert a karjaimban, s míg a lakáskulcsommal babráltam, rettegtem attól, hogy valamilyen fura mód elejtem szerencsétlent. Aztán a legközelebb eső lámpával kellett megküzdenem, de ez már elegendő fényt adott, hogy a könnyű terhemet egyenesen a kanapéra helyeztem.

Kicsit sem voltam felkészülve arra, hogy éppen egy lánnyal kell majd elboldogulnom, aki ráadásul még csak nincs is magánál. Lemondó sóhaj keretében léptem vissza bezárni az ajtót. A vendégem egyik keze lelógott a földre, így nem bajlódtam sokat azzal a bizonyos ajtóval, inkább odasiettem, és igyekeztem minél kényelmesebb helyzetbe hozni, nehogy véletlenül valami komolyabb sérülése legyen, amit például a mozgatásával még súlyosabbá teszek. Annyira kíváncsi voltam arra, hogy ki lehet, hogy honnan jött, de leginkább, mi a fene történhetett vele.

Kénytelen voltam beáldozni az egyik párnámat, és a vastagabb takarómat, nehogy megfázzon, mert a nappaliban nincs éppen a legmelegebb. Amint betakargattam, és a feje alá tettem a párnát, alaposan szemügyre vehettem a sérüléseit, és egy igen ronda lila folt éktelenkedett a könyökének hajlatában, illetve a combján, épp olyan volt, amikor az injekciós tűt nyomnak a bőrbe, vagy vért vesznek, csak épp gyenge az illető vénája. A csuklóján horzsolások nyoma, a bokáján szintén, mintha valami kötélszerűvel összekötözték volna a végtagjait. Ezen felül még több kisebb-nagyobb lilás, vagy épp zöldes árnyalatú zúzódások borították. Szegény pára igen kemény dolgokon mehetett keresztül, és szerettem volna, ha el is mondja, mi történt vele, hogy mehessünk a rendőrségre, feltéve, ha nem engem akarnak utána majd elővenni, hiszen én csak segíteni szeretnék neki. Az ördög vigye a jótét lelkemet...

A frissítő zuhany után már enni sem volt kedvem, mindösszesen kipakoltam a festékeket a helyükre, majd olyan sebességgel vetődtem be az ágyamba, ahogyan csak képes voltam rá. Talán fél percre sem volt szükségem, hogy elaludjak. Bár már bánom, mert a szüleim balesete megint megjelent az álmomban, de ezúttal én voltam a baleset oka, pont úgy, mint eddig bármelyik efféle rémálmomba.

*

Ennek köszönhetően elég morcosan, kialvatlanul ébredtem fel, és meg is feledkeztem arról, hogy vissza kellene mennem a biciklimért. Úgy is terveztem, hogy majd reggeli után elsietek érte, hiszen csak fél kilométerre lehet a pont, ahol elrejtettem, ám az a lány közbeszólt. Pontosabban nem szólt, csak felébredt, és abban a pillanatban már galibát is okozott. Pont a némaságával...

Kiléptem a szobám ajtaján, és az eddig élettelennek tűnő hölgyemény, igen is éber volt, mert amint megpillantott, kétsége esetten igyekezett az ajtón kijutni, hevesen rángatta azt, én pedig összezavarodva néztem rá. Nyilvánvalóan fél tőlem, pedig nem adtam okot rá. Aztán mezítlábasan rohant az ablak felé, amit igyekezett kinyitni, de elég erősen be volt zárva, így azzal sem boldogult. Megint az ajtónál próbálkozott, ám ezúttal már kis híján sírva fakadt, hogy nem tud szökni. Pár percig még néztem a küzdelmét, majd amint láttam, hogy alig áll a lábán, felnyaláboltam, és egyenesen a kanapéra fektettem. Abban a pillanatba éber lett, és a mellkasomat kezdte püfölni, de nem volt erő az ütéseibe, hiába használta az öklét. A haja meglepően kócosan meredt minden irányba, és azon kezdtem el csodálkozni, hogyan lehet valaki ennyire lenyűgözően szép és törékeny egyszerre.

A kanapé szélére ültem, a lány pedig még mindig ellenségesen vizslatott, majd a fejére húzta a takarót. Nem mentem el onnan, ott ültem, és vártam arra, hogy megszokja a közelségemet, mondanom se kell, hogy eltartott egy darabig. Azután már csak bámult rám azokkal a mélybarna szemeivel, de nem szólt egy szót sem változatlanul. Talán az átélt trauma miatt nem beszél, vagy sérültek azon szervei, amivel megszólalhatna.
–        Nem akarlak bántani! – nyugtattam meg. Érdeklődve figyelt rám, de azért távolságtartó vagy. – Elárulod a neved?
Teljes csend felelt, de még csak nem is bólintott, csupán meredt rám.
–        Én HoSeok vagyok – mutattam magamra. – És te ki vagy? – mutattam az ő irányába, de amit közel került hozzá a kezem, egyből összehúzta magát.
Ismét csak lemondó sóhajra futotta tőlem, hiszen tudtam, ez a küzdelem nehezebb lesz, mint bármi az életemben. Akkor is tudni szerettem volna tudni, kicsoda ő, és szándékomban állt egészen addig magam mellett tudni őt, amíg rendbe nem jön, vagy amíg ki nem derül, hogy kicsoda ő valójában.
–        Jól érzed magad? – faggatóztam tovább valami féle válasz reményében, de csak a csend felelt. – Nem fáj semmid?
Úgy éreztem magam, mintha csak egyedül lennék, csupán egy árnyékkal lennék egy légtérbe. Nem mondott semmit, továbbra is bámult.
–        Emlékszel arra, hogyan kerültél arra a helyre? – Újabb kérdés tőlem, újabb hallgatás tőle. Meglepően nyomottnak éreztem a szituációt.

A fejem zúgott, igényeltem volna egy erős kávét, arról nem is beszélve, hogy rá kellett volna vennem névtelen lakótársamat arra, hogy látogassa meg a fürdőszobát. Úgy voltam vele, hogy igen is jót tenne neki egy zuhany, több szempontból is. Tudtam, ha nagyon rámenős vagyok, azzal csak megijesztem, így fogtam magam, és csak megindultam a frissítő koffeinemért.

Nem nagyon figyeltem arra, hogy mit is csinál, hiszen megszökni nem tud, ha meg megszökik, akkor nem fogom megmenteni még egyszer. Nem vagyok sem testőrszolgálat, sem hasonló, tehát, ha kilép innen, vissza nem jöhet. Persze, ha egyáltalán képes vagyok ilyen gonosz lenni vele. Egyetlen pillanatra lestem csak az irányába, és megdöbbenéssel vettem észre, hogy a kanapé mellett lévő kisasztalon heverő papírokat babrálja. Többségük üres, illetve jegyzetek vannak rajta, annyira nem értékes, neki meg főleg nem, de amint elkezdte rágcsálni azokat, mintha valami ördögien jó ennivaló lenne, tudtam, hogy szegénynek mi a fő baja.

Odasiettem, hogy elvehessem tőle, nehogy valami baja essen miatta, de addigra már vagy a papírlap felét elfogyasztotta. Úgy viselkedett, mint valami gyerek, aki még sosem látta a külvilágot, akinek fogalma sincs arról, hogy mit tehet meg és mit nem, vagy épp mit ehet meg, és mit nem kellene. gyors mozdulattal kaptam ki a papírt a kezéből, szomorúan nézett rám, majd vélhetően a gyomrára helyezte a kezét, és a lehető legkisebb pozícióba húzta magát.
–        Ezt nem szabad megenni! – mutattam fel szigorúan a papírfecniket. – Ettől beteg leszel, és fájni fog a hasad!
Úgy bámult rám, mintha értette volna, mit is magyarázok neki.
–        Éhes vagy? – kérdeztem tőle az egyértelmű tényt, hiszen minden reakciója ezt mutatta.
Aztán valamiféle bólintásszerűt láttam volna az irányából, de nem tudtam eldönteni, hogy mi volt.
–        Gyere! – nyújtottam felé a kezemet, hogy a konyhába vezessem. Bizalmatlanul ugyan, de megfogta a kezem, hideg érintése erősen meglepett. – Csak a konyhában eszünk, de készítek neked valamit, rendben van?

Erre már nem jött reakció, de nem is baj. Óvatosan lépkedet utánam, amint átértünk a nem túl nagy konyhából, ahonnan be lehetett látni az egész nappalit. Kihúztam neki az egyik széket, hogy ott foglaljon helyet, ám nem reagált azonnal, a szemeivel sebesen áttanulmányozta az egész helyet.
–        Ülj le, kérlek! – intettem a szék felé. Csak rávette magát arra, hogy letegye magát, majd magamon érezve a tekintetét, neki láttam valami laktató finomság elkészítésének.

-

Úgy lapátolta befelé az általam elkészített ételt, mintha életében nem látott volna olyat. Mintha eddig éhezett volna, vagy valami. Rá szólhattam volna, hogy lassítson, de nem bíztam abban, hogy érteni fogja, mire is gondolok. Így inkább adtam neki egy pohár narancslevet a finomságok mellé. Szerettem volna kérdezősködni, de amint végzett az evéssel, fogta magát, és visszaköltözött a kanapéra. Törökülésbe húzta magát, és magára terítette a takarót úgy, hogy csupán az arca látszott ki belőle. Tudtam, hogy nekem nincs pénzem arra, hogy ruhákat szerezzek neki, és abba is biztos voltam, hogy addig nem engedem el, amíg ki nem derítem, kicsoda ő, és honnan jött. Tehát szokásomhoz hívem TaeHyung maradt az egyetlen reményem. Elővettem a telefont, és tárcsáztam a számot.
–        Még nem beszéltem a főnökömmel – indított a fiú köszönés nélkül.
–        Nem is azért kerestelek – közöltem vele, majd lemondóan sóhajtottam – Említetted, hogy van egy húgod...
–        Igen, de foglalt, egyébként is idős vagy hozzá – szakított félbe a fiú azonnal.
–        Félreérted – védekeztem gondolkodás nélkül. – Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy mennyi idős, és esetleg akadna-e pár ruhája, amit nem használ.
–        Ugye nem te akarsz belebújni? – kezdett el vihogni Tae. – Biztos, hogy tudna egy-két dolgot.
–        Nem magamnak kell – bosszankodtam. – Ha majd jössz, akkor meg tudod, hogy miért kell.
–        Mit titkolsz? – faggatózott a fiú továbbra is. A tekintetem az érdeklődve felém pislantgató lányra szegeződött, és egyelőre nem mertem TaeHyungnak bevallani mindent.
–        Ha még ma tudnál jönni, azért hálás lennék – tértem ki a pontos válasz elől.
–        Hát jó. Meglátom, hogy mit tehetek.
–        Köszönöm – hálálkodtam, és reménykedtem abban, hogy Tae nem fog nagyon kiakadni.

-

Nem túl sokat kellett várnom a fiúra, úgy három óra múlva csengetett be, és jól felpakolva lépett át az ajtómon.
–        Nesze! – nyomta a kezembe a két táskát. – De ha feleszed, akkor ígért meg, hogy készítesz róla képet is – vigyorodott el.
Nem válaszoltam semmit, az ajtó bezárása után, a kanapé irányába fordítottam Tae-t, és vártam a reakcióját.
–        Ezt meg honnan szedted össze? – nézett rám elképedve.
–        Tegnap éjjel találtam rá az út szélén, és nem volt magánál – fogtam bele a magyarázkodásba. – Nem volt szívem otthagyni, de nem beszél, és nem is hiszem, hogy érti, amit mondok.
–        A te áldott jó szíved – morfondírozott a fiú. – Miért nem fordultál vele a rendőrségre?
–        Mert nem bízom bennük, egyrészt. Másrészt, mi van ha netán valaki bántotta és én leszek az első számú gyanúsított.

A lány úgy tett, mintha ott se lettünk volna, kitakarózott, és rajta még mindig az a szagíttott hálóing volt. A sérülései változatlanul rondák voltak, én pedig annyira szerettem volna segíteni rajta.
–        Mit gondolsz? – fordultam TaeHyunghoz felvont szemöldökkel.
–        Szerinte csak egy drogos, semmi más – vonta meg a vállát.
A következő pillanatban a vendégem dühösen nézett a melelttem ácsorgó Tae-re, majd számomra ismerős, ám nem beszélt nyelven szólalt meg. Határozottan úgy tűnt, mintha szitkozódott volna.
–        Ez mandarin? – néztem össze Tae-vel. – Akkor ezért nem értette egyetlen szavamat se.
–        Ha nem beszéli a nyelvünket, akkor valóban el kell vinned a rendőrségre, lehet, hogy illegálisan van itt – vélekedett a fiú.

A lány megint mondott valami, ezúttal is kínaiul, és akár mennyire ismertem a hangzását, semmit sem értettem belőle, ezzel szemben Tae készségesen válaszolt neki, amit természetesen kiakadtam.
–        Mit mondott, és te mit mondtál neki? – tudakoltam talán túl akaratosan is.
–        Azt mondja, hogy nem drogos, és nem illegálisan van itt – hangzott a válasz, majd a fiú folytatta a kérdezősködést, a lány pedig válaszolt, de nem értettem, hogy miről van szó.
–        Azt mondja – kezdett fordításba a barátom –, hogy nem emlékszik semmire, hogy mi történt vele, és kéri, hogy ne ítélkezzünk.
–        Kérdezd meg tőle, hogy beszél-e koreaiul, vagy angolul esetleg?
Először nem jött válasz TaeHyung kérdésére semmilyen nyelven sem, majd pár perces hallgatás után, megtört a jég.
–        Ha érdekel – bökte ki végül a lány azon a nyelven, amit végre értettem, hogy miről is van szó –, mindkét nyelvet beszélem.
–        Akkor eddig miért hallgattál? – keltem ki magamból ingerülten.
–        Mert valamit titkol – vágott közbe Tae.
–        Mert nem bízom bennetek.
–        És még hálátlan is...
–        Megmentettelek a semmi földjéről, ez nem számít?
–        Én a helyedben visszavinném – tanácsolta Tae, mire megdöbbenve néztem rá.
–        Dehogy viszem – ráztam meg a fejem. – Mi a neved?
–        Sayuri – hangzott a válasz.
–        Hol voltál eddig? Tényleg nem emlékszel semmire, arra sem, hogy kibánt el veled így – mutattam a sérüléseire.
–        Nem – rázta meg a fejét.
–        Vannak rokonaid vagy bárkid errefelé? – kérdezősködtem.
–        Nem emlékszem rá.
–        Érdekes a nevét tudja – szúrta közbe Tae gúnyosan.
–        Naná, hogy tudom, hiszen azt a szüleimtől kaptam – vágott vissza Sayuri azonnal. – A szüleim Tajvanon vannak, ha élnek még egyáltalán. De, hogy itt van-e valakim, arról nem tudok. Talán csak egy kis időre van szükségem...
–        Addig maradsz, ameddig csak szeretnél – nyugtattam meg, de a barátomnak nem tetszett ez az ötlet.
–        Te megvesztél? – mordult rám elfojtott hangon. – Nem ismered ezt a lányt, a semmiből felbukkan, és te más azonnal a segítségére sietsz?
–        Ha nem tudja, hogy van-e valakije, vagy nem tudja, hogy hová menjen, mert nem emlékszik semmire, akkor nem hagyhatom magára – fejtettem ki a véleményem.
–        Ez őrültség, ezt te is tudod!
–        Meglehet, de akkor sincs szíven kirakni innen. Ha pár napig itt marad, abból nem lesz semmi bajom.
–        Szerintem még mindig csak egy drogos, vagy ki tudja, lehet, hogy egy örömlány, akinek szarul sikerült az egyik kalandja – ítélkezett a fiú azonnal. – Én határozottan nem bízom benne!
–        Nem tudhatod! Lehet, hogy menekült valaki elől, vagy mit tudom én. TaeHyung, ne csinál ezt!
–        Látom, nem tudlak meggyőzni – sóhajtott a fiú lemondóan. – Csak legyél vele nagyon óvatos.
–        Talán nem fog megölni – mosolyodtam el, és lopva Sayuri irányába pillantottam. Az agyamon az suhant át, ha kínaiul beszél, hogyan lehet, japán neve, de majd megkérdezem, amint kettesben leszünk.
–        De még az is lehet – forgatta a szemét TaeHyung. – Vigyázz magadra, majd holnap beszélünk!
A fiú zaklatottan távozott, még akkor is, ha valójában semmi oka sem volt rám, vagy épp a lányra haragudni. Tudtam, hogy csak aggódik értem, de bíztam abban, hogy egy gyenge lány, aki még mindig alig állt a lábán, és szörnyen festett, talán nem fogja a vesztemet okozni.

Közelebb léptem hozzá, és így kipihenten, egészen szép volt, sőt lenyűgözően szép. Bár megannyi kérdésem lett volna hozzá, úgy döntöttem, hogy elérem, hogy bízzon bennem, akkor talán kideríthetem, hogy kinek és miért állt az útjában, mert sejtettem, hogy nem magának köszönhette ezek a sérüléseket.
–        Gyere! – nyújtottam felé a kezemet. – Megmutatom, hogy merre találod a fürdőszobát!
–        A barátod nem kedvel engem! – közölte hűvösen. A hangja, mint ezernyi csengő, olyan csilingelő volt, de egyben lágy és dallamos. – És te sem!
–        Nem hiszem, hogy ennyi ismeretség elég lenne ahhoz, hogy megkedveljelek – feleltem higgadtan. – Hiszen egy idegen vagy.
–        Egy idegen házában!
–        Ha akarod, elmehetsz, de odakint nem hiszem, hogy vigyázni fognak rád.
–        Mert te ezt akarod? Vigyázni rám? Minek?
–        Mert tudni akarom, hogy ki vagy, és mi történt veled, mert szerintem nem normális, hogy egy ilyen fiatal lány, ilyen öltözetben, kint fekszik a semmi közepén – zúdítottam rá az érzéseimet, mire kétségbe esetten nézett rám.

Vajon tényleg TaeHyungnak van igaza, és titkol valamit? Vagy nem is emlékszik rá? Mindegy, hogy mi lesz, ki fogom deríteni, hogy ki lehet ő, még akkor is, ha ezzel egészen véletlenül veszélybe sodrom magam...