4. fejezet

/Sayuri/

Nem mertem neki elmondani, hogy ki vagyok valójában. Abban persze biztos voltam, hogy a nevem miatt alapvetően gyanús leszek, hiszen hogyan is származhatnék éppen Tajvanról, ha a nevem japán. Ám meglehet, hogy ez nem befolyásol semmit. Kezének meleg érintése zökkentett ki a gondolataimból, ám a tenyere meglepően érdes volt, mintha hosszú időn keresztül a két kezével dolgozott volna, ha valami gyári munkából élne. Ő valamivel kedvesebbnek tűnt, mint a barátja, aki olyan elutasító, és gyanakvó volt velem szembe, mintha embert öltem volna, s talán nem is volt alaptalan a gyanakvása. Nem mondtam el mindent, amit tudtam. Rettegtem az előítéletektől, hiszen a munkám igen erősen erkölcstelen, még akkor is, ha nem önszántamból teszem. Eléggé hosszúnak tűnt az út a fürdőig, és kis híján még a küszöbön is átestem.

–        Lehet, hogy nem fog ártani, ha felfrissülsz – utalt a fiú a meglepően rendezetlen külsőmre.
Nem válaszoltam azonnal, csak fél pillanatra néztem végig magamon, és sajnos egyet kellett értenem vele, úgy néztem ki, mint valami hajléktalan. Pedig nem voltam az, volt otthonom, és gondoskodtak rólam, vagyis úgy emlékszem. A csuklóm kellemetlenül égett, és amit a könyököm hajlatában éktelenkedő lila foltra siklott a tekintetem, félve néztem az ajtóban ácsorgó HoSeokra.
–        Tényleg nem tudod, hogy mi történt veled? – faggatózott. – Szeretném azt hinni, hogy nem vagy drogos!
–        Megnyugtatlak, nem vagyok az! – vágtam vissza kissé flegmán. – Nem tudom, hogy ezeket hol, és kitől szereztem, de nem magamnak csináltam ez biztos.
–        Honnan jöttél?
–        Azt nem mondhatom meg.
–        De eddig volt hol laknod egyáltalán, vagy valami? Emlékszer bármire is a neveden kívül.
Annyira szerettem volna elmondani mindent, de féltem az előítéletektől, és hiába tűnt rendesebbnek, mint az eddigi férfiak, akikkel összefutottam odabent, valahogy nem bíztam benne. Túl sok kegyetlen tapasztalatom van az ellenkező nemmel kapcsolatban, amiket egyetlen kivétel még nem fog felülírni. Abban persze egyet kellett értenem vele, hogy amíg nem tud meg rólam dolgokat ő sem fog megfelelően tekinteni rám, gyanakodni fog, ami határozottan nem hasznos. Inkább megráztam a fejem, hogy most inkább nem beszélnék, mégis annyira szerettem volna valahol máshol lenni, messze mindentől és mindenkitől, de vajon hová is mehetnék. Mi lenne, ha valamelyik kuncsaftomnak feltűnök a nyílt utcán, ha visszakerülök oda, ahol eddig voltam. Egy dologban biztos voltam, hogy nem akarok visszamenni.

Amint becsukta az ajtót, megszabadultam a szakadt gönceimtől, és az agyam elrejtett zugában is azt kerestem, hogy vajon ki művelhette ezt velem, de az utolsó emlékem valami középkorú férfiről volt, de hogy utána kik és mit tettek velem egyszerűen semmi. A nyomok arra utaltak, hogy összekötötték kezem-lábam, hogy valamilyen szereket adhattak be, mint például nyugtató, vagy valóban drog, amire a fiúk utalhattak, és hosszasan cipelhettek, mert több helyen zúzódások voltak rajtam, amik kellemetlenül éreztették létezésüket, de vajon kinek állhattam az útjában, s miért nem emlékszem bizonyos dolgokra. Ha tudnám, hogy ki volt az utolsó vendégem, aki még a szebb pillanatomban látott, akkor talán kiderülhetne minden. A másik kérdés, hogy akarom én egyáltalán tudni, hogy hol voltam, kivel, és milyen szituációba, amikor itt másképpen is dönthetek, talán egy ideig mégis csak megtapasztalhatom, hogy milyen igazán szabadnak lenni.

-

Az elkövetkezendő két napban, még az eddigieknél is kevesebbet beszéltem. Úgy voltam vele, ha nem mondok semmit, ha nem válaszolok, és ahogyan kezdem összeszedni magam, talán egyre több információt kapok vissza, de semmire sem emlékeztem. Mintha tele lett volna árnyakkal az elmém, mintha módosítottak volna valamit a tudatomban, de csupán paranoiás lettem. Gyakran azon kaptam magam, hogy az ablakban ücsörgök, és a messzeséget bámulom, amiben igazából nem volt más, csak a zöld. Fák és növények ezernyi változatban, és szerettem volna csak egy pillanatra megérezni, milyen, amikor a szél az arcomba csap, amikor megérinthetem a zöld leveleket, amikor a talajt érezhetem a lábam alatt, vajon milyen érzés a szabadság.

Minden reggel megvárt a reggelim, és gyakran ámuldozva figyeltem, hogy HoSeok mennyire házias, hiszen nem csak reggelit, ebédet is készítette nekem, ám amikor rászántam volna magam arra, hogy beszélgessek vele, ám csak szolidan, nehogy kikotyogjak valamit, akkor hosszú órákra eltűnt, és nyakig festékpacásan tért vissza. Többnyire egyedül voltam a gondolataimmal, és a kommunikációhiánya nem segített abban, hogy egy minimális bizalom is kialakuljon köztünk. Mintha be lettem volna zárva egy börtönben lettem volna, annak ellenére, hogy bármikor dönthettem volna úgy, hogy elmegyek.

Aznap estefelé is a messzeséget bámultam, amikor nyílt az ajtó a véleményem szerint éppen a pince irányából, amikor a fiú megint nyakig pacásan bukkant fel.
–        Megint nem ettél? – szidott le, amint az asztalra pillantott.
–        Nem voltam éhes – vontam meg a vállam, ami részben igaz is volt, a magányom, és búskomorságom miatt kevésbé volt étvágyam, és teljes mértékben ki voltam borulva, hogy álmaimban is felbukkan egy magas, jóképű alaki, akire nem emlékszem, sőt még csak az arca sem ismerős számomra. Kik és mégis mi a fenét művelhettek velem... – Mit csinálsz oda lent ilyen hosszú ideig?
–        Csak nem hiányolod a társaságomat? – nézett rám némiképpen gúnyosan.
–        Csak kíváncsi vagyok!
–        Én is kíváncsi lennék rád, de úgy kezelsz, mint egy idegent.
–        Mert az vagy!
–        De nem segíted meg a helyzetemet, hogy más lehessek, hiszen elzárkózol mindentől, de főleg tőlem. – Miután látta rajtam, hogy egyáltalán nem veszem fel a beszólogatását, hangnemet váltott, és másról kezdett érdeklődni. – Mi érdekes van odakint, amit ilyen hosszú időn keresztül képes vagy bámulni.
–        Igazából minden – válaszoltam őszintén, de hitetlenkedve vizslatott. – Komolyan mondom.
–        Még sosem jártál odakint?
Nem válaszoltam, inkább a külvilág felé fordítottam a tekintetem, elárulva ezzel számára mindent.

/HoSeok/

Teljes mértékben kizárt. Nem beszélt velem, pedig szerettem volna tudni róla mindent, hiszen azért mégis csak egy lány, aki ráadásul a sérülései ellenére is igencsak szép volt. Nagy valószínűséggel az egyetlen lány, akivel az életemben úgy komolyabban elbeszélgethettem volna, ha hagyja. Tele volt titokkal, és fájdalommal, ám a helyett, hogy megosztotta volna velem, hogy mi bántja inkább a zöld erdőségeket bámulta naphosszat, míg én a pintében tevékenykedtem. Ott szerettem festeni, legalábbis azt, ami a gondolataimban volt, de annyira azért nem sikerült maradandót alkotnom. Úgy éreztem, hogy csak pazarlom a festéket, egyzserűen képtelen voltam semmi jobb minőségűt összehozni. Pedig kellett volna a pénz, tehát egyre valószínűbbnek tűnt, hogy igen is szükségem lesz egy jobban fizető állásra, de beleőrülhettem volna abba, ha nem festhetek.

Mivel Sayuri maga volt a némaság, legalábbis addig a napig, amíg megelégeltem, hogy csendben van és faggatózni kezdtem, vagyis kezdett ő, hiszen a kíváncsisága alapvetően nagyobb volt, mint az enyém, innen is láttam, hogy valójában milyen fiatal is lehet. De erről sem tudtam meg semmit sem, kezdtem igen csak kellemetlenül érezni magam, ám amint kiderült valamiféle információmorzsa arról, hogy még sosem járt odakint a természetben, akaratlanul is megragadt bennem valami szörnyű gondolat. Mintha egészen eddig rabszolgaként tartották volna, ebben a gonosz világban az emberek amúgy is kegyetlenek egymással.

Fél pillanattal később már azon kaptam magam, hogy ott ülök mellette, és igyekszem magamhoz vonni, hiszen rövid időn belül a csipkelődés helyett könnyes szemmel meredt rám, és kötelességemnek éreztem, megvigasztalni őt, ám a keserves zokogásával azonban nem tudtam semmit sem kezdeni. A felsőmbe kapaszkodott, miközben a mellkasomnak támasztva a homlokát zokogott, mint valami kis ovis, de biztos voltam abban, hogy legalább neki meg van az oka arra, hogy ennyire ki legyen bukva, már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mi is az oka. A hátát simogattam, hátha attól megnyugszik, de el kellett telnie pár percnek, hogy ez bekövetkezzen.

–        Nincs semmi baj! – suttogtam gyengéden, és annyira sajnáltam, hogy nem tudom, mi a baja valójában. – Bármikor kimehetsz innen, amikor csak szeretnél, itt nem vagy bezárva!
–        Tudom – hangzott a rövidke válasza, majd elhúzódott tőlem.
Emiatt ugyan éreztem egy kis csalódottságot, mert annyira jó érzés volt törékeny testét magamhoz ölelni, főleg, hogy ahogyan gyógyultak a sérülései, amikről egyelőre nem tudtam semmit, de úgy látszott, hogy ő sem, kezdett egyre és egyre szebb lenni. Gyorsan ki kellette derítenem azokat a dolgokat, amik érdekelnek, mert ha több időt töltök vele, mint amennyit kellene, még így a némaság ellenére is, de előbb vagy utóbb menthetetlenül bele fogok esni. De vajon lehet szeretni egy olyan lányt, akiről az ember nem tud semmit?

-

A vigasztalása után megint magába zárkózott, én pedig beüzemeltem a szobámban lévő számítógépet, hogy ne unatkozzon, amíg a városba igyekszem, mert feltétlenül beszélnem kellett TaeHyunggal. Szükségem volt a munkára ott abban a boltban, hiszen a lány némi plusz kiadást jelentett, de valahogy felébresztett bennem valamiféle pozitív érzéseket is, ami miatt egyzserűen nem tudtam volna egyelőre megválni tőle. S ez valahogy megijesztett...
–        Gyere! – nyújtottam felé a kezem, amit vonakodva, de elfogadta. – Most el kell mennem egy kis időre, addig elfoglalhatod magad ezzel.
Értetlenkedve nézte a gépet, és sejthettem volna, hogy nem is tudja, mi az.
–        Tudsz rajta internetezni is – magyarázkodtam. – Használtál ilyet valaha is? Tudod, hogy mi ez?
–        Laptopot már használtam, azt hiszem – gondolkodott el egy pillanatra. – Az internetet ismerem.
–        Remek! – vidultam fel. – Ezen is böngészhetsz. Szétnézhetsz, hogy mi minden történik a külvilágban! Ugyan nem a leggyorsabb, de célnak megfelel.
Letette magát a gép elé, és rövidesen szorgalmas kattintgatásba kezdett.
–        Szükséged van valamire a városból? – kérdeztem, de nem reagált, mert igen mélyen belemerült a böngészésbe, így egy hatalmas sóhajjal megspékelve léptem ki a helyiségből, amint tudatosult bennem, hogy ismét elszakadt a külvilágtól, de legfőképpen tőlem.

-

–        Kihajítottad már? – tudakolta Tae, amit sikeresen, és hosszas tekerés után megérkeztem a városba.
–        Nincs miért kihajítanom – feleltem elborzadva. – Titkol dolgokat, de nagyon szerény és csendes.
–        De nem beszél veled ezek szerint – tapintott rá a lányegre a fiú, miközben a raktárban pakolászott.
–        Nem igazán, de tele van fájdalmas emlékekkel, amiket nem mond el – védtem változatlanul a lányt. – Akkor is meg fogom tudni, hogy mik ezek.
–        Csak épp addigra feléli a nem létező vagyonodat.
–        Épp ezért van szükségem a segítségedre!
–        Nem tudok kölcsönadni! – vágta rá TaeHyung gondolkodás nélkül.
–        Erről szó sincs – nevettem el magam. – Csak segíts nekem munkát keresni, ha esetlen itt nem jönne össze.
–        Azt mondta a tulaj, hogy felőle jöhetsz, de azért szeretne megismerni.
–        Ennek nincs semmi akadálya – tettem szét a kezem, mintha mi sem lenne egyértelműbb. – De akkor meg mi a fene bajod van?
–        Nem tetszik nekem az a lány. Mi lesz, ha kipakolja a házadat, amíg te dolgozol.
–        Most is egyedül hagytam, és nem hiszem, hogy ilyet tenne.
–        Nem hiszem el, hogy megbízol egy ismeretlenben – drámázott a fiú. – Én akkor is elkísérném a rendőrségre, hogy majd ők kiderítik, honnan jött, és miféle szerzet.
–        Azokban nem bízom – közöltem vele hidegen. – Különben is – vontam meg a vállam – el tudod te képzelni, milyen élete lehetett, ha még sosem jár odakint?
–        Hogy érted ezt? – nézett rám őszintén elcsodálkozva a fiú.
–        Amióta nálam van, mást sem csinál, csak bámul kifelé az ablakon – ismertem el, Tae pedig még mindig csodálkozva figyelt. Biztos voltam abban, hogy hülyének néz a döntésem miatt, de nem hiszem, hogy bármi is képes lenne elrettenteni abban, hogy ne maradhasson nálam a lány addig, amíg erre szüksége van.
–        Lehet, hogy érdekesnek találja a környezetet, amiben élsz – jegyezte meg rosszindulatúan.
–        Vagy még sosem járt a szabadban! – javítottam ki a szemét hozzászólását. – Tudom, hogy nem kedveled őt.
–        Mert te igen?
–        Hát már három napja része az életemnek, és eddig nem tett semmi olyat, ami miatt ki kellett volna hajítanom, sőt egyre jobban van.
–        Az adandó alkalomra vár, hogy kirabolhasson.
–        TaeHyung! – szóltam rá szigorúan, mert kezdett túlzásba esni. – Nem fogja ezt tenni.
–        Néha olyan, mintha egy álomvilágban élnél – sóhajtott lemondóan. – Azt akarod ezzel mondani, hogy eddig bezárva élhetett a négy fal közé?
–        Nyilvánvalóan – bólintottam.
–        De kinek állna ilyen az érdekében? – tűnődött a fiú. – Hiszen még annyira fiatal, legalábbis annak tűnik.
–        Ebben a kegyetlen világban bármi megeshet. Nem tudtam eddig kideríteni, hogy hová zárhatták be, mert nem beszél róla, de eléggé kiborult ma.
–        És te készségesen felszárítottad a könnyeit – vigyorodott el.
–        Én nem vagyok olyan, mint te! – védekeztem azonnal, némiképpen felháborodva.
–        Az biztos – helyeselt. – De vigyázz, HoSeok, mert ha így folytatod, nem is fogsz tudni megszabadulni tőle, akkor sem, ha menni akar.
–        Na, ez az egyetlen dolog, amiben igazat adok neked.
–        Ne szeress bele olyan lányba, akibe nem éri meg!

-

Végül csak nem tudtam megismerkedi a tulajjal, szinte már besötétedett, amikor visszafelé indultam. Persze Tae megígérte, hogy ha egyszer a tulaj veszi a fáradtságot és belátogat a boltba, akkor felhív, s talán sikeresen munkába tudok állni, hiszen kiértene jobban a festékekhez, és egyéb kellékekhez, mint egy festő. Olyan későn sikerült haza érzem, hogy a lakásomban, meglepően sötét volt, csupán a hálómból kieredő halovány fény emlékeztetett arra, hogy mégis csak van egy vendégem. Némiképpen igazat kellett volna az egyetlen barátomnak, ha nem vigyázok, akkor veszélyesen megsérülhetek ebben a kalandban, hiszen mégis csak egy lányról van szó. Bár az, hogy Tae nem bízik egy ártatlanban az az ő baja, de szerintem Sayuri a légynek sem tudna ártani, nem hogy kipakolni a lakást. Egyébként is hozzám, csak hozni lehet dolgokat, elvinni nem. Lepakoltam a konyhában, és csak elindultam meglesni mit is csinálhat a lány, mert leléphetett, míg távol voltam. Ugyan az ajtó zárva volt, de attól még megoldhatta, volt bent egy pótkulcs, ami éppen azon a helyen lógott, ahol hagytam.

Végül a lány a gép előtt ült, de már a billentyűzetre borulva mélyen aludt, tehát bántani végképp nem szerettem volna, ha kicipelem a nappaliba, akkor pedig felébred. Úgy döntöttem, hogy a felesleges eszközöket a lehető legóvatosabban, elpakolom a környékéről, majd a hátára terítettem a takarómat. A legrosszabb esetben is majd kint alszom, vagy magammal hozom az ő takaróját, és az ágyamban alszom. Végül a frissítő zuhany után ezt a megoldást választottam, azért az ágyam kényelméről, semmi pénzért nem mondanék le...

/SeokJin/

Három nyomorult napja nem láttam. Olyan mintha egy darabod veszítettem volna el a lelkemből. Senki sem tudta merre van, hogy egyáltalán életben van, és hiába uszítottam rá JungKookot, ő éppen annyit tudott kideríteni, amit én. A hatalmas nagy semmit... Tisztában voltam azzal, hogy magától nem lett volna képes megszökni, mert ha egyedül teszi meg, akkor előbb vagy utóbb hozzám került volna. Tehát megszöktették, vagy elrabolhatták, lehet, hogy valaki még nálam is jobban beleszerelmesedett és magához vette. Ha egyszer a kezem közé kerül a szemétláda, kicsinálom...

A dolgozószobámban ücsörögtem az internetet böngészve, hátha valamelyik közlekedési kamera felvett valamit, de mivel nem a munkámmal, az idióta megbeszélésekkel foglalkoztam, apám egyre jobban anyakamra járt, arról nem is beszélve, hogy ha most nem lépek valamit, holnap csak el kell jegyeznem SooYeont. Talán lehet, hogy nála kellene érdeklődnöm, mit tette az én szépségemmel, de akármennyire is biztos voltam abban, hogy köze van a dologhoz, úgy is letagadna mindent.

Újra töltöttem magamnak abból a borostyán színű italból, amivel igyekeztem a belső feszültséget csökkenteni, de egyre nehezebben bírtam már a kutatásra koncentrálni. Legszívesebben sírva fakadtam volna, hogy nem voltam képes bátrabb lenni, leszarni mindent és mindenkit, megszöktetni a lányt, és lelépni vele a világvégére.
–        Nem hiszem el, hogy már megint iszol! – viharzott be az én segédem az ajtót.
–        Én meg nem hiszem el, hogy már megint nem tudtál kopogni – vágtam vissza hevesen, és feltápászkodtam.
–        Jin, ezzel nem oldasz meg semmit! – vélekedett JungKook. – Fordulj a rendőrségre, hogy keresed azt a lányt, és vége!
–        Hogy visszavigyék oda, és megbüntessék? – néztem elképedve a fiúra. – Nekem kell megtalálnom, mielőtt visszakerül oda, ki tudja, hogy miféle módszerrel akarják majd jobb belátásra bírni. Te nem tudod, hogy eddig miken kellett keresztül mennie. – Az alkohol hatására enyhén szólva elszaladt velem a ló, és mintha le sem bírtam volna állni, annyi mindent el szerettem volna mondani neki. Meg annyi mindent mondhattam volna Sayurinak is, főleg azt, hogy egyszerűen nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy átlag ribancra, mintha a lelkitársam lenne, é hihetetlen, hogy képes voltam éppen egy ilyen lányba beleszeretni, már ha azt, amit érzek, lehet-e egyáltalán szerelemnek nevezni.
–        Jin! – szólt rám a fiú erélyesen, mert úgy nézhettem ki, mint valami dühöngő őrült. – Senki sem tud róla semmit! Még olyanokkal is beszéltem, akik magánynyomozóként dolgoznak, de nem tud róla senki semmit.
–        Mit akarsz ezzel mondani? – néztem rá értetlenül.
–        Nézd az is lehet, hogy már nincs is életben – nyögte ki óvatosan, mintha arra készült volna, hogy kiborulok, hát ennél jobban nem hiszem, hogy képes lettem volna.
–        Erről hallani sem akarok! – közöltem vele ridegen, de a fiú csak aggodalmasan csóválta a fejét.
Láttam rajta, hogy nagyon szeretne bele kezdeni a meggyőzésbe, és az is biztos, hogy ha elég jó érveket hoz fel, akkor még a végén hinni is fogok neki, de a következő pillanatban, már nyílt az ajtó, és egy karcsú alak libbent be.

–        Sziasztok, fiúk! – köszöntött minket SooYeon, és volt az egyik olyan ember,a kit ebben a feldühödött állapotomban nem igazán kellene látnom, mert olyat teszek, amit határozottan meg fogok bánni. – Annyira örülök, hogy itt talállak! – intézte az irányomba a szavait, én pedig azonnal magamhoz vettem az üvegpoharat nem foglalkozva azzal, hogy a benne lévő alkohol kilötykölődik, sőt a karomon végigfolyik, már ki is nyújtottam a karomat, hogy hozzá vághassam.
–        Még egy lépés az irányomba, és esküszöm, hogy hozzád vágom! – fenyegetőztem, teljesen kikelve magamból, ám JungKook azonnal elkapta a csuklómat, hogy megakadályozzon abban, hogy valóban hülyeséget csináljak.
–        Állj le! Ne csinálj olyat, amit később megbánnál! – figyelmeztetett Kook.
–        Csupán azt bánnám meg, ha elvenném! – mérgelődtem, de valóban jobbnak láttam letenni azt a bizonyos poharat.
–        Egyszerűen szánalmas vagy! – nevetett fel a lány, egy kissé hisztérikusan. – Remélem, a kurvád feldobja a talpát ott, ahol van.
–        Mit tudsz? – léptem ki az asztal mögül, és meginogva ugyan, de sietősen indultam meg felé.
–        Én ugyan semmit – játszatta az ártatlant. – Honnan is tudnék? De ki indulva abból, hogy ennyire ki vagy bukva, nagy lehet a baj. Mármint neked, nekem annyira azért nem, hiszen holnap végre hivatalosan a menyasszonyod leszek.
–        Felejtsd el! – hárítottam el azonnal.
–        Azt majd meglátjuk! – kacarászott vidáman. – Jó éjt, SeokJin!
Amilyen elegánsan belibbent úgy is távozott, de amint találkozott a tekintetem JungKookéval, mindketten tudtuk, hogy sáros a csaj.
–        Derítsd ki, hogy mit tud! – utasítottam a titkáromat újabb feladatra.
–        Már nem azért, de te sokkal több mindent kiszedhetsz belőle – tájékoztatott a fiú. – Hiszen ha eljegyzed, akkor ott lesz veled, és egy gyenge pillanatában ki is szedhetsz belőle mindent.
–        De én nem akarok belőle többet, én azt akarom, hogy tűnjön ez az életemből.
–        Jin, ha nem hozod meg ezt az áldozatot, akkor lehet, hogy sosem fog kiderülni, hogy mi történt Sayurival, és nem fogod azt sem tudni, hogy életben van-e egyáltalán.
–        De mi van, ha mégis olyat teszek, amit később megbánok?
–        Hát tudom, hogy szívesen kinyírnád, de azt azért még sem kellene.
–        Én nem feltétlenül erre gondoltam... – sóhajtottam. – Remélem, tudod, hogy ha valami balul sül el, én, kinyiffantalak.
–        Még jó, hogy tudom, mennyire is szeretsz engem –  vágott vissza JungKook, miközben a lelkem legmélyén reménykedtem a legjobbakban...