1.fejezet

 /HoSeok/

Az élet szar... Legalábbis meg van rá az okom, hogy így tekintsek rá. Bár gyakran eszembe jut TaeHyung barátom mondása, miszerint: „Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét!” Én speciel a tequilának jobban tudnék örülni, mármint ha a citrom mellé dobna egy kicsit belőle, meg némi sóval párosítva. Úgy igazán tökéletes lenne... Alapjaiban véve nem mondanám magam pesszimistának, inkább realista vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy az életnek, és akár a saját életemnek, igen is vannak szép pillanatai, de amíg a rosszak mellé csak egy-egy jó pillanat jut, addig nem túl rózsás a helyzet.

Huszonhárom éves létemre egyedül élek, messze a város zajától, egy egészen távoli részen, valahol a messzeség kellős közepén a zöldövezetben. Ha az emberek tudnák, hogy mindennap biciklire pattanok, magammal cipelve az aktuális festményeimet, hogy a város különböző pontjain igyekezzek némi hasznot termelni belőle. Apropó festmény... Fontos megemlíteni, hogy festő vagyok... Ez olyan számomra, mint egy drog, bár nem mondom, hogy azt nem próbáltam ki, de rászokni szerencsére nem szoktam semmiféle tudatmódosító szerre. Gyerekként nem volt túl nagy kézügyességem, főként annak köszönhetem, hogy igen realisztikusan tudok ábrázolni mindent, hogy a nagyszüleim neveltek fel.

Tíz éves voltam, amikor a szüleimet elvesztettem egy autóbalesetben. Én és a nővérem is az autóban voltunk, nekem éppen a kezem sérült meg, az, amelyikkel éppen a festményeimet megalkotom, és a rehabilitációnak éppen a festészetet ajánlották az orvosok. Azért is jól jött ez a fajta kikapcsolódás, mert szinte belebetegedtem a hiányukba. Hiába voltak ott a nagyszüleim, ők mégse olyanok, mint a közvetlen szülők. A nővérem pár karcolással megúszta a kalandot, és olyan gyorsan lelépett, ahogy csak tudott. Pedig még hosszú ideig szükségem lett volna a támogatására, de évekkel ezelőtt beházasodott egy gazdag családba, rólam meg olyan hirtelen megfeledkezett, mintha világ életében egyke lett volna.

Az érettségi után az összes megmaradt pénzemből, meg a Nagyiék által nyújtott támogatásokból megvettem ezt a kis házat messze a várostól. Itt legalább egyedül vagyok, és a természet alapvetően jó hatással van a közérzetemre. Meg tudom festeni a tájat, a lenyugvó vagy éppen felkelő napot, a holdat a csillagokkal, vagy a messziről látszó ködös hegycsúcsokat, vagy a város fényeit, amit a felhőkarcolók ezrei ontanak magukból.

Bár időnként erőt szoktam magamon venni, és kiülök a város parkjai közül az egyikbe, ahol lehetőségem nyílik embereket is festeni, de olykor meg vagyok lepődve azon, hogy az emberek mennyire önzőek, s mennyire nem érdekli őket semmi sem. Vagy lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny, túl sok bennem az empátia, s a lelkem mélyén annyira szeretnék egy csapatba tartozni. Arról nem is beszélve, ha ilyen elszigetelve élek, igen nehéz lesz magam mellé egy megfelelő lányt keresni. Pedig rettenetesen szükségem lenen arra, hogy valaki szeressen, úgy igazából, a teljes szívéből, és hogy szerethessem őt a szívem összes kis dobbanásával. Talán túl sokat kérek az élettől...

-

Négy közepes, két nagy és három kisebb méretű képet csomagoltam be azon a reggelen is, hogy a megszokott helyen adhassam el őket, de persze óvatosan, mert a rendőrök nem nagyon szeretik az efféle árusítási módszereket. Nem mintha drogot árulnék, vagy fegyvereket, mindösszesen a szívemből származó cseppeket, melyek festékkel, főként olajfestékkel, kerülnek a vászonra. Ugyan az én művészi hajlamom nem éppen olcsó mulatság, hiszen mind a festékek, mind a vásznak, olykor igen magas összegekbe kerülnek, még szerencse, hogy az egyetlen barátom, éppen a lehető legjobb helyen dolgozik.

TaeHyung felettébb rendes srác. Bár a találkozásunk nem sikerült a legfényesebben, mert én a rendőrök elől menekültem, és éppen az ő otthonában találtam menedékre, s kis híján ő is rám hívta volna a zsarukat. Ám aztán, amint nagy sebbel-lobbal elmagyaráztam, hogy miért is kényszerültem erre a megoldásra, mintha kicserélték volna. Azóta is a legjobb barátom, sőt az egyetlen egy. Fiatal kora ellenére dolgozik, és egyedül lakik ő is, bár ő sokkalta népszerűbb a lányok körében, mint én, talán annak is köszönhető, hogy ő szeret emberekkel beszélgetni, vagy csak úgy önmagában ismeretlenekkel találkozni, akár szórakozóhelyen, akár egy kávézóban. Neki nem esik ez nehezére, számomra meg egyszerűen lehetetlen küldetés lenne.

A biciklim hátsó kosarára erősítettem a képeket, amik ezúttal is a naplemente színeit adta, bár némi absztrakt is volt benne. Kíváncsi voltam, hogy mennyit is fogok vele keresni, de azért reménykedtem némi haszonban. Szükségem lett volna rá, mert kezdek kifogyni úgy mindenből, és nem csak a kellékekből. A hűtőm lassan üres, és a kapra is eléggé kong, tehát nem ártana feltöltenem a készleteket, mert ugye éhes hassal nem lehet dolgozni. 

Kitartóan tekertem a célom felé, betartva mindenféle szabályt, amikor a forgalom növekedésével megnőtt a figyelmetlen gyalogosok száma is. Kis híján elgázoltam egyet, s amikor a biciklim szinte kisiklott alólam, éppen a hátsó részén ért földet, mert persze nagyon nem szerettem volna, ha a gyalogosnak bántódása esik, de ezáltal sajnos az egyik képem, kézzel faragott kerete a felső saroknál eltört, sikeresen megtépve a vásznak is. A szövet szála, mint a fésű fogai úgy meredtek az ég felé, és a szemét gyalogos még engem hibáztatott.
–        Sajnálom! – morogtam az orrom elé, miközben a fiatal lány hangosan szitkozódni kezdett. – De ugye nem sérültél meg? – aggodalmasan néztem rá.

Válasz nem érkezett, a körülöttünk lévő személyek pedig nem is titokban, összesúgtak, már amelyik ismerte a mellette lévőt, a többiek pedig csak nagy szemekkel, főként lenéző pillantásokkal illetek. Tudom, hogy öltöztem a legújabb módi szerint, de nem volt semmi kivetni való rajtam. A lány, akit majdnem elütöttem, szó nélkül fogta magát, és távozott, én pedig annak örültem, hogy ennyivel megúsztam. A biciklimet a derekamnak támasztottam, amint sikerült felszednem a földről, majd hatalmas sóhajtással konstatáltam, hogy éppen a legszebb, és legtöbb munkával készült festményem sérült meg. Persze egy kis rekonstrukcióval, például a szélek levágásával korrigálható, de azt a keretet, amit magam készítettem rá, már igen nehéz lenne megjavítani. Kidobni természetesen nem fogom, majd hazaviszem, és meglátom, hogy mit tudok vele kezdeni. Ugyan megállapítottam, hogy meglehetősen hanyag módon csomagolhattam be a papírba, ha egy ekkora ütéstől is megrongálódott.

Kissé szomorúan folytattam az utamat, hiszen még rettenetesen messze voltam a megszokott helyemtől, de ezúttal különösen figyeltem a gyalogosokra.

Az első helyen, ahol szépen kipakoltam a festményeimet, rövidesen elkelt az egyik, majd a második kedvelt árusító helyemen, még kettő, de ezzel sem szereztem olyan összegeket, amire számítottam volna. Csalódottan vittem át a harmadik helyemre, egyenesen a város szívébe a munkáimat, de erre felé, valahogy senki sem volt éppenséggel vevő a művészetre. Lassan beesteledett, én pedig majd’ megfagytam, arról nem is beszélve, hogy nem igazán ettem, tehát kezdtem igen rosszul lenni. Elterveztem, hogy ezúttal nem festéket, hanem valami különleges ételt fogok magamnak venni, amikor egy idősebb, de meglepően jól öltözött úriember lépett elém a portékáimat kémlelve.
–        Ez mennyi? – mutatott a legnagyobb képre, mely a hegyeket ábrázolta.
–        Kétszázezer won* – feleltem szemrebbenés nélkül.
A férfi nem szólt semmit, csupán felvonta a szemöldökét. Nem volt sok az ára, többnyire nem sok hasznot szoktam rárakni, annak szoktam örülni, ha a festékek árát visszahozza.
–        És ez mennyi? – mutatott a naplementés, szintén nagy képre.
–        Ugyan annyi – válaszoltam egyszerűen. Fogalmam sem volt, hogy mire megy ki a játék, de nagyon valószínűnek tartottam, hogy nem fog semmit sem venni. A sérült képemet ki sem tettem, csupán öt kép közül válogathatott az öreg, és alaposan szemügyre vette az alkotásaimat.
–        Jól van, adok ötszázezret az összesért! – közölte velem rezzenéstelen arccal, én pedig kis híján megfulladtam, mert még a saját nyálamat is félrenyeltem.
–        Maga megőrült? – kérdeztem vissza hevesen. – Hiszen darabja kétszáz, maga mindösszesen egy százast akar adni a megmaradt háromért.
–        Akkor legyen hatszáz ezer, de ez az utolsó ajánlatom – alkudozott a férfi, és már készítette is elő a tárcáját. – Nézd, fiam! Látszik, hogy tehetséges vagy, de elég egyhangú a tematikád, hiába ügyesek a vonások. Ajánlom, hogy iratkozz be egy iskolába, ahol még sok mindet megtaníthatnak neked.
–        Sajnálom, de nincs rá pénzem, és amennyiben vinni akarja őket, akkor legyen!
–        Akkor hatszázezer – nyújtott át egy vaskos köteg pénzt, amit kapásból neki láttam megszámolni. – És megnyugtatlak, nem szokásom átverni az ügyfeleimet.
Erre nem reagáltam, sebesen zsebre tettem a pénzt, majd a lehető legszakszerűbben elcsomagoltam a festményeimet, hogy átadhassam neki.
–        Köszönöm, és legyen szép estéd! – megemelte a kalapját, majd meghajolt, és mosollyal az arcán távozott.

Persze a pénz az pénz, de ha a darabonkénti árakat veszem figyelembe, majdnem egy millával kellett volna gazdagabbnak lennem. Emiatt is éreztem némi csalódottságot, ám nem nagyon volt időm ezen agyalni, mert a gyomrom hangosan korgott, így valami harapnivaló után kellett volna néznem. Ugyan el kellett döntenem, hogy a következő festményeimre költöm, vagy nem halok éhen... Talán egy kicsit mindkettőre kellene, pedig annyira szerettem volna venni egy másik telefont is. Nem baj, majd legközelebb...

A férfi szavain gondolkodtam akkor is, amikor már megtöltöttem a pocakomat, jól lakottan tekertem a festékbolt felé. Igazán beesteledett, de a fényszennyezés a városban rekordokat döntött, semmi sem emlékeztetett arra, hogy lassan nyolc óra is elmúlt. Aish, mikorra fogok én haza érni... Rettegtem attól, hogy zárt ajtóval találom szembe magam, és amint letámasztottam a biciklimet a művészellátó ajtaja mellett, nagy sebesen fogtam a tönkre ment művemet, és befelé siettem.
–        Már megint az utolsó pillanatban – zendült fel mögöttem Tae mély basszusa.
–        Kitalálom, már zártad a kasszát? – pillantottam a pult mögé.
–        Tudtam, hogy ma jössz, ezért még éppen nem, de ma te leszel az utolsó vásárló – vigyorodott el. – Válogass csak, addig én feltakarítok – mutatta fel a kezében lévő seprűt.
–        Meglepően jól áll a kezedben – jegyeztem gonoszan, mire a fiú meglökte a vállamat.
–        Igazán bekaphatod! – vágott vissza, majd a munkájára koncentrált.
Letettem a kezemben tanyázó képet, de kicsivel nagyobb lendülettel, mint kellett volna, így TaeHyung is fel kapta a fejét. A csomagolás alól, kilátszott a sérült rész, a fiú őszinte elcsodálkozással méregette az alkotást.
–        Ezt meg mi lelte? – faggatózott, és esze ágában sem volt a takarítással bíbelődni, inkább maga csomagolta ki, és vette szemügyre.
–        Volt egy csúnya találkozásom az egyik gyalogossal – ismertem el, és a tekintetemmel a festékeket kerestem.
–        A szokásos helyen lesz – segített ki a fiú készségesen. – Érkeztek új neonszínű festékek is.
–        Neonszín?! – kérdeztem vissza megbotránkozva. – Isten ments! Azok meglepően messze állnak tőlem.
–        Nem hiszem, hogy ártana egy kis változatosság – vonta meg a vállát. – Úgy nézem, hogy nem nagyon lehet megmenteni a keretet, de ha gondolod szétszedem neked.
–        Azért nagyon hálás lennék – mosolyodtam el, majd végre megindultam hátra a bizonyos olajfestékek felé.

Gondoltam már arra, hogy akvarellel, vagy netán valami más festéktípussal próbálkozzam, de nekem valahogy nem fekszik. Éppen ezért sem tartottam jó ötletnek, hogy ismét az iskolapadot koptassam, még hacsak egy művészeti iskoláról lenne szó. Én azért festek, hogy jobban érezzem magam, hogy a lelkem mélyén elnyomott érzések, melyek nagy része nem túl fényes, inkább a vásznon tükröződjön, ne pedig alkoholba, vagy drogokba fojtsam a bánatom.

Azok a neonszínek valóban szépek voltak, de valahogy annyira idegennek éreztem őket. Tudtam, hogy a most kapott pénzemet nagyon be kell osztanom, nem szabad nagyon költenem, de ki vagyok fogyva egy csomó színből. Csak az alapokat vettem meg, de abból is a lehető legnagyobb tubussal, külön hozzácsapva egy-egy fekete és fehér tubust, majd keverek magamnak színeket, legalább abban is kiélhetem a kreativitásomat.

Meghatározott összeget szánhattam az festékekre, hiszen faalapanyagot, lakkot is be kell szereznem, új kereteket is készítenem kell a további képekhez, vagyis nem fogok unatkozni a további hetekben sem. Hallottam, amint TaeHyung kalapál, és időnként a fogót erősen lecsapja a lakkozott fekete pult lapjára.
–        Omo, ezt jól összedobtad! – sóhajtott lemondóan, amikor a kis szögekkel küzdött. – Megtaláltál mindent? – érdeklődött.
–        Azt hiszem – bólintottam, majd kipakoltam mindent a pultra.
A fiú azonnal félretette a munkáját, és becsipogtatta a termékeket. Feszültem figyeltem a végösszeget, és sajnos túlléptem a keretemet, így a plusz festékeket inkább félretettem.
–        Ezek maradnak! – mondtam csalódottan, majd kifizettem az összeget, ami így maradt.
–        A vendégem vagy! – tolta elém a tubusokat Tae. – Sőt, ha valamire még szükséged van, akkor szólj nyugodtan.
–        Az adósod vagyok! – hálálkodtam.
–        Ezt tudom – vigyorodott el megint. – Tudod, találkozhatnánk ezen a helyez kívül is. Mondjuk, megihatnánk egy sört, vagy valami.
–        De akkor sosem készülnének el az alkotásaim – érveltem. – Meg tudod, hogy nem, érzem jól magam olyan furcsa helyeken.
–        A másik meg, vállalhatnál valami rendes munkát is – győzködött, miközben lezárta a kasszát, és nekilátott a festményem szétbontásának.
–        Én szeretem, amit csinálok – vélekedtem, pedig tudtam, hogy igaza van. Akkor nem lennének megélhetési gondjaim.
–        HoSeok! Életed végéig nem csinálhatod ezt, nem élhetsz elzárva a külvilágtól, mint egy remete – szólt rám szigorúan. – Tudom, hogy nem volt jó életed, de ez nem jelenti azt, hogy nem is lesz. Én tudok neked intézni munkát, akár itt is. Amúgy is kéne valaki, aki viszi a raktárt helyettem.
–        Tudom – sóhajtottam lemondóan. – De nem akarok megválni az otthonomtól.
–        Hát akkor gyorsabban kell tekerned, hogy beérj a munkába – jegyezte meg kedvesen. – Beszélek a tulajjal, és ha legközelebb jössz, már lehet, hogy kezdhetsz is.
–        De ugye nem kell emberekkel foglalkoznom? – kérdeztem némiképp megrémülve.
–        Nem, csak ha valami csinos lány tér be hozzánk.
–        Na, köszi szépen – forgattam a szemem, de a fiú csak jót nevettet rajtam.
–        Készen is van – tekercselte fel a képet, majd felém nyújtotta.
–        Tiéd lehet – vontam meg a vállam.
–        Mit kezdjek vele? – hökkent meg azonnal. – Bár terítőnek még mindig jó lesz – simított végig rajta, amint a vászon elegánsan terült el a pulton.
–        Akár – értettem vele egyet.
–        Jól van, akkor legyen szép estéd, mert kezdek álmos lenni, és még meg kell látogatnom valakit – adott be egy kamu ásítást.
–        Mondjuk egy lányt? – vetettem fel.
–        Igen, egy lányt, a húgomat – közölte velem, majd szinte kitessékelt az ajtón.

Még pár pillanatig bámultam a csukott ajtóra, de amint Tae leengedte a redőnyt, kénytelen voltam elindulni. Kedveltem a srácot, ő volt az egyetlen, akire mindig számíthattam, akkor is, ha nagyon összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Szinte teljesen átfagytam, szerettem volna venni egy forró zuhanyt, és mielőtt bicikli pattantam volna, alaposan összedörzsöltem a kezeimet, némi melegséget várva tőle. Mondanom sem, haszontalan volt. Legalább fél órája tekerhettem, amikor kezdett kevesebb lenni a város fénye, egyre kevesebb lett a forgalom, és egyre közelebb éreztem magam a célhoz. Egy bokrosabb útszakasznál mehettem végig, amikor valami furcsára figyeltem az egyik bokorban. Úgy tűnt, mintha egy emberi láb lógott volna ki a bokorból. Persze az is lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, így megráztam a fejem, és tekertem tovább. Pár méterig juthattam mindösszesen, inkább visszafordultam, biztos, ami biztos, legalább megnyugtatom magam, hogy bizony kezdek megbolondulni, de az a láb akkor is ott volt.

Óvatosan közelítettem meg, felkészülve arra, hogy csupán ennyi is lesz, és egy horrorisztikus gyilkosság kellős közepén találtam magam, de amint kutakodni kezdtem a bokor ágai között, melyek több helyen is megkarcoltak, a test további részeire is rátaláltam. Széthajtottam a bokrot, hogy minél alaposabban szemügyre vehessem, és elképedve konstatáltam, hogy egy lány az. Törékeny testét megszaggatott piros színű hálóing takarta, a szabadon lévő bőrén néhol lilás árnyalatú zúzódásokat láttam, és olyan fehér volt, illetve hideg a bőre, hogy biztosra vettem, hogy halott. A nyakára tettem az ujjamat ellenőrizve a pulzusát, és megdöbbenésemre egyenletesen vert a szíve. Lassan, de egyenletesen, sőt még lélegzett is, vagyis határozottan nem volt halott. Ki kellett onnan vennem, meg kellett valahogy próbálnom a kicsiny ágak közül úgy kivenni a lányt, aki valójában annyira szép volt, az arcvonásai tökéletesek, az alakja szintén, de sejtettem, hogy szegény elég sok mindenen mehetett keresztül, nem kellett volna, ha még én is sérülést okozok neki.

Azon agyaltam, amíg mindent megtéve kiemeltem onnan, hogy jobb lenne a rendőrségre fordulni, de ha beviszem őt, nem tudom, hogy egyáltalán megbízhatok-e bennük, vagy ami még rosszabb engem tesznek felelőssé, hogy ilyen állapotba került. Egyáltalán ki lehet, és mégis miért néz ki így, honnan jöhetett vagy kik hozhatták ide. Milliónyi kérdés fordult meg a fejemben, úgy cikáztak a gondolatok a fejemben, hogy kis híján beleszédültem, de döntenem kellett. Itt még sem hagyhatom, a rendőrség ki van zárva, egyébként is talán meg kellene várnom, míg magához tér... Talán tudja, hogy kik tették ezt vele, és akkor talán mehetünk a rendőrségre, ám addig is... 

Nálam biztonságban lesz...